GameCenter - A játékok központja

S eljött hát ez a pillanat is. Már csaknem 3 éve annak, hogy útjára indítottam az oldalt (körülbelül erre a dátumra helyezhető az időpont) és mind idáig sikerült töretlenül tolnom magam előtt. Mit is mondhatnék. Csak önmagamat tudnám ismételni. Számomra ez a három év igen kimagasló teljesítmény, őszintén szólva talán még jómagam sem hittem volna a kezdetkor, hogy idáig húzom majd, és nem fásulok bele az egészbe. Az eltelt évek alatt több, mint 150 teszt született, (igaz nem mindegyik az én tollamból származik - azt hiszem még maradt fenn egy-két idegen eredetű is) és a látogatottság is meghaladja a napi 20-30 látogatót. Aztán hogy ebből mennyi a robot, illetve az ember, azt már nem tudom :) A statisztikák alapján azért úgy tűnik, van még értelme folytatni, meg hát valami teret csak kell biztosítani minden embernek, ahol kifejezheti a véleményét. Nem is szeretném tovább csépelni a szót, nincs is miről. Végezetül szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik véletlenül idetévedtek, és egy két irományom erejéig itt ragadtak.

Üdvözlettel: Szogyenyi

Jó pár évet kellett várnunk ahhoz, hogy az IO Interactive végre új Hitman játékkal hozakodjon elő. Az előzetes videók és információk alapján sokan tartottak attól, hogy az Absolution talán a Splinter Cell: Conviction sorsára jut és egy agyatlan, elkurvult lövöldét kapunk, de szerencsére ez nem így lett. Bár azt kétség kívül ki lehet jelenteni, hogy a Hitman sem teljesen olyan már, mint régen volt.

A Hitman játékokat sosem a történetük miatt kedveltük igazán. Jó, hazudnék, ha azt állítanám, hogy az eddigi részeknek egyáltalán nem volt történetük, de ezek inkább csak keretként szolgáltak a megbízások között. Az Absolution terén viszont fordult a kocka és ezúttal egy sokkal kifinomultabb történetet vázolnak fel előttünk. Rögtön egy tutorial pálya keretén belül azt a megbízást kapjuk,hogy tegyük el láb alól az ügynökség egykori munkatársát, volt munkaadónkat, Diana Burnwood-ot, akit árulás miatt akarja holtan tudni az ügynökség. Miután elvégeztük a feladatunkat, Diana még egy utolsó szívességet kér a 47-estől, hogy vigyázzon a lányára, akik valamilyen oknál fogva mindenki el akar rabolni. Így a sztori folyamán derék kopasz barátunk azon ügyködik, hogy megvédje a lányt, majd visszaszerezze, mivel nem csak az alvilág emberei akarják maguknak a lányt, de az ügynökség is hajkurássza szerencsétlent, mellette pedig a 47-es ügynököt is szeretnék eltenni láb alól. Miközben sorra intézzük el a ránk vadászó bérgyilkosokat és igyekszünk a főgenya, Blake Dexter életére törni lassan kitisztul előttünk a kép, miért akarja mindenki magáénak tudni szerencsétlen lányt.

Szerencsére az Absolution nagyvonalakban igazi Hitman játék maradt, azért bekerült némi változtatás, újítás a repertoárba, ami miatt sokaknak keserű szájíze lesz, de ugyanennyi ember örülni is fog ezeknek. Szóval a játékmenet ugyan az, mint eddig. Adott egy (vagy több célpont) akiket ki kell iktatnunk, lehetőleg úgy, hogy ne keltsünk gyanút, mert a konfliktusok sosem végződnek happy end-el. Ez pedig nem lesz egyszerű, mert a rend éber őrei mindenhol felütik a fejüket, és már az első pillanattól kezdve a mi fejünkre vadásznak, szóval a lehető legprofibb módon kell beszivárognunk és felderítenünk a terepet. Szerencsére ez nem olyan nehéz dolog, elvégre bárki gúnyáját magunkra ölthetjük, így egy darabig elkerülhetjük a feltűnést. Legalábbis kis mértékben. A Blood Money sokszínűsége itt is alkalmazható. Mit értek ez alatt? Szerencsétlen áldozatainkat nem muszáj zongorahúrral megfojtanunk, vagy fejbe lőnünk, halálukat balesetnek is álcázhatjuk, ha jókor vagyunk jó időben. Ehhez persze nem árt felderíteni a terepet, kifigyelni áldozataink szokásait, a járőrözési útvonalakat, mindezt úgy, hogy eközben ne fogjanak gyanút a közelben portyázó őrök, járókelők.

Ebben nagy segítségünkre lesz az úgynevezett Instinct funkció. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mint az Assassin’s Creed-ben az érzékelést. A célpontjainkat a program piros színnel megjelöli, sok esetben előre láthatjuk egyes karakterek útvonalait és ez nagyon sok esetben megkönnyíti a dolgunkat egy profi terv kiötlése érdekében. Ez a hasznos kis funkció segít csökkenteni a lebukás esélyét is olyan mértékben, hogy ha nagyon gyanakodnak már ránk az emberek és bekapcsoljuk ezt a módot, akkor különböző trükkökkel elterelhetjük magunkról a figyelmet. Például vakarózás, baseball sapka simléderének lehúzása, rendőrrádió használata, stb… Ezek egyébként az éppen általunk viselt ruhától függnek. Ha nagyon el szeretnénk tűnni az ellenfeleink látómezőjéből, akkor könnyen alkalmazhatjuk a környezeti elemeket fedezékként és osonhatunk el az őrök szeme előtt, vagy háta mögött. Persze akciózásra is lehetőségünk nyílik, mint azt a trailerben már láthattuk. A legtöbb tárgyat azonnal gyilkos fegyverré változtathatjuk. Például különböző szobrokat, számítógép zsinórt, vécépumpát vagy egy tetemes méretű bibliát is. Aki viszont a precizitást részesíti előnyben, az a fedezék mögül egy egyszerű mozdulattal kitörheti áldozatai nyakát és a hullákat elrejtheti a közeli kukákban, hűtőládákban, szekrényekben, vagy ami éppen kapóra jön az adott helyiségben. Ugyan nekirohanva ellenfeleinknek belekezdhetünk agyatlan lövöldözésbe is, élőpajzsként használva valamelyik szerencsétlent, ezek a partizán akciók nagyon hamar az álcánk leleplezésébe is kerülhetnek, ha pont szerencsénk van és nem csinál ki minket az érkező erősítés. Ezt a vonalat hivatott segíteni a Splinter Cell Conviction-ban is megismert kijelöl és kivégez funkció is, amit itt sem használhatunk korlátlanul természetesen, de néha elég jól jön, ha nincs más választásunk. Bár ez erősen a játékmenet rovására is mehet.

A grafikai orgazmust a Glacier második generációs változata okozza, ami nagyon szépen fest. Mind a karaktermodellek és a pályaelemek szépen néznek ki. A fények elragadóak (főleg egy sztriptízbárban lehet elmélyülni az effektekben, khhmmm vagy a csinos hölgyekben) a környezeti effektek, mint az eső is rettenetesen meg tudják dobni a játék hangulatát, szóval én úgy gondolom, hogy a Hitman: Absolution-nak nincs szégyenkeznivalója a látvány terén. Még az animációk is rendben vannak. (Szerintem a hullavonszolás most lett eltalálva csak igazán) A mentésrendszer is átalakult kissé. A pályákon, ha elég szemfülesek vagyunk, aktiválhatunk ellenőrzőpontokat, de minden egyes szakasz elején automatikusan ment a program. Mondjuk nekem ez a megoldás is tetszett, de lehet, hogy vannak olyanok, akik a kézi mentést jobban díjazták volna, mint a Blood Money esetében. (Én inkább a gyorsmentés/gyorstöltést díjaznám, de nagyon, ami már legalább 7-8 éve kiment a divatból sajnos…) A játék 4 féle nehézségi szintet kínál fel, amelyek között mindenki megtalálja majd a neki tetszőt. Alacsony fokozaton még az AI sem szivat annyira (azért még ezen a fokozaton is akadnak néha kihívások szerencsére) és az Instinct-képességünket is korlátlanul használhatjuk. Magasabb fokozaton ezek a lehetőségek már korlátozva vannak és az AI is agresszívabb. Szerencsére a  47-es megszokott hangja ismét felcsendül (az előzetes rosszhírek ellenére, miszerint lecserélnék David Bateson-t. Hála a jó égnek még időben észhez tértek… Ugye kedves Ubisoft, SC Blacklist??!!) De a suttyó rosszfiúk hangja is igazán eltalált, emellett ha nagyon szemfülesek vagyunk, még két régi ismerősbe is belefuthatunk. A zenéért ezúttal nem Jesper Kyd felelt, amit én személy szerint nagyon sajnálok, így a játék dallamai sem ragadtak meg igazán a fejemben, habár van köztük egy-két igazán jól eltalált darab. De ez a tény nálam mínusz pontot ér. Lehet vitatkozni.

Amire külön ki kell térjek, az a mesterséges intelligencia. Na hol is kezdjem. Ami tetszett már a Blood Money-nél is, hogy szerencsére nem mentalistákból áll az egész brigád, akik képesek méterekről átlátni a falon és a pálya másik sarkáról azonnal leleplezni, de némi túlzás azért itt is van. Az oké, hogy álruhában az intuíció módot alkalmazva szinte lehetetlen a lebukás, de azért az nagyon erős túlzás, hogy ha például rendőrgúnyába bújok, akkor a pálya túloldalán portyázó rendőr is gyanakvóan néz ránk. Egy Hard nehézségi fokon még ez elmenne, mint nehezítés, de ha logikusan gondolkozom, ez azért nem reális. Még ha néha egy-kettő, netán három NPC rám bámul és megjegyzi (amit sokszor hallani főleg már a játék közepétől), hogy: „Hmmm, mint ha már láttam volna ezelőtt ezt a fickót…” , akkor azt mondom, oké. De ezt utáltam már a legelső részben is, hogy mindenki azonnal gyanakodva tekint ránk. Okés, hogy mindenki ránk vadászik és sokan ismerik a képünket, de ez azért kissé erős túlzás már. Emellett viszont sokszor fura dolgokra is képesek az ellenségek. Nem veszik észre, ha a közelükben rosszalkodunk, szó szerint megzavarodnak, ah elvétünk egy gyilkossági kísérletet és próbálnának semlegesíteni, meg hasonló furcsaságok. Érdemes kísérletezgetni ezekkel. Azt nem említettem viszont, hogy a játék pontozza tevékenységeinket. Egy jól kivitelezett gyilkosság sok plusz pontba kerül, de ha nem rejtjük el a hullákat, sok áldozatot lepünk meg golyóval, vagy túl feltűnőek vagyunk, nagyon sok ajándék mínuszponttal fog kedveskedni a játék. Többjátékos mód hiányában pedig csak egy online ranglistát kapunk, amin ezekkel a pontokkal versenghetünk egymás ellen. Kaptunk viszont egy Contracts módot is, ahol az eddig lejátszott pályáknak eshetünk neki ismét úgy, hogy mi adjuk meg a célpontokat és a felszerelésünket, majd ezeket a beállításokat elmentve később bármikor újrapróbálkozhatunk. Ez felesleges volt szerintem, bár mókának nem utolsó és nagyon komoly kihívások elé állíthatjuk így például a haverjainkat, akik azt hiszik magukról, hogy mesteri szinten űzik a játékot.

Eleinte kicsit én is féltem az új Hitman-től, de szerencsére bebizonyították nekünk a Dán srácok, hogy a Hitman az azért Hitman marad, még ha kicsit új irányba is kacsintanak. Megérte-e 6 évet várni rá? Természetesen igen, és minden egyes centet megér, amit elkérnek érte (Bár a DLC csomagokat durva lehúzásnak érzem, de ezt már mindenki maga dönti el, megveszi-e vagy sem) Egy profi, minden tekintetben kihívást nyújtó Hitman játékot kapunk, akit inkább azoknak ajánlanék, akik már otthonosan mozognak a 47-es világában. Az újoncoknak talán túl nagy falat lehet első rágásra, de idővel le lehet nyelni.

9.8/10

Az idei E3 alkalmával bemutatott Black Ops 2 játékmenet szemlélése közben azon gondolkoztam, hogy vajon idén is csak egy mezei Call of Duty-t dobnak majd a játékosok elé és várják, hogy néhány pályányi DLC tartalommal együtt dollármilliókat zsebelnek majd be?! Őszintén szólva, a megjelenés napjáig ebben a hitben éltem. És egy percig sem kételkedtem benne, hogy az új COD nem hozza majd az elvárt szintet, de forradalmi újításokra nem számítottam. Sőt. Ha valaki az ellenkezőjéről próbált volna meggyőzni, valószínűleg kinevettem volna. Most már rájöttem: Talán tévedtem.

Ne rohanjunk bele egyből a közepébe, szép lassan taglalva próbáljuk meg kigobozni, miért is állítom ezt. Az előzetes videók alapján már rájöhettünk, hogy a Black Ops 2 történései a közeljövőbe, egész pontosan 2025-be kalauzolnak el minket. De ez is csak részben igaz, mivel a jövő a sztorinak csak az egyik szála, közben egy-egy emlék erejéig visszaugrunk a múltba is, hogy kikerekedjen a történet. A múltban Frank Woods emlékei alapján ismerhetjük meg a cselekményeket. Találkozunk régi ismerősökkel is, például Jason Hudson és Alex Mason-al, pár küldetés erejéig még Woods szemszögéből is megtapasztalhatjuk a történéseket. A jövőbeli síkon Alex Manson fia, David „Section” Mason személyében harcolunk. A bonyodalom egy Raul Menedez nevű rosszfiú körül alakul aki, akit 1986-ban nem sikerült elfogni, így a feladat ezen része áthárul Section-re és csapatára.

Kutyából nem lesz szalonna, ez igaz a Black Ops 2-re is. A játék erősen épít a klisékre, mégis olyan módon alkalmazza ezeket, hogy a játékos számára sokszor ez is megdöbbentő. Itt is lesz árulás, fordulatok, na és scriptelt akciók tömkelege. De az egész mégis valahogy egészen más. Mint ha más kanállal ennénk ugyan azt a levest. A legjobb, ami nekem elnyerte a tetszésem, a történet több szálon való mozgatása. Miközben a jófiúk jövő és múltbéli eseményei alapján lassacskán tiszta képet kapunk a történésekről, időközben a játék betekintést enged a rosszfiú szemszögébe is. Ez szerintem marhajó. Végre betekintést kaphatunk, mi motiválja a gonoszt, a cselekmények egyes pontjait az ő szemszögéből is átélhetjük, ami a Black Ops 2 egyik legnagyobb dobása. (Na ez az a játékmenet, amit én már körülbelül a harmadik, negyedik rész fele bevezettem volna. Ki ne akarná átélni például a normandiai partraszállást a Németek szemléletéből?...) Ezen kívül a játékos szabad kezet kap egyes esetekben a döntés meghozataláról is. Igaz, hogy ezek csak ritkán bukkannak fel, de egy cselekedet az egész történet végkimenetelét megváltoztathatja, ami nagyban növeli az újrajátszhatósági faktort.

Ami engem szintén megfogott, hogy főhősünk/főhőseink most már tényleg teljes személyiséget kaptak. Eddig csak a megnevezett múltbéli terminátorok voltunk, akit ide-oda ugráltattak, a Modern Warfare próbált meg valamit lépni etéren (ugye ahol már végre megcsodálhattuk Soap-ot kívülről is), de a Black Ops 2 nem csak megnevezi, hanem fel is öltözteti a karaktert. Mit értek ezalatt? Végig tisztában vagyunk azzal, mi történik velünk, mi motiválja hősünket, múltbéli jelenetekkel próbálják elmesélni ezt nekünk és hősünkkel végre teljes egészében kommunikálnak, nem csak úgy bánnak vele, hogy akkor majd te odamész, kipucolod azt a terepet, oszt jónapot, jöhet a következő pálya. Habár a Black Ops első része is próbált kitörni ilyen téren, de ez a második résszel teljes egészében beforrott.

De nem csak játékmenet terén történt változás, a Treyarch szinte az egész játékot új alapokra helyezte. Jójó, a fuss előre és darálj le mindenkit, miközben visszatöltődik az életerőd arcade színvonal maradt a régiben, de most nem erre célzok. Kezdjük a menürendszerrel. Újraszabott, interaktív menüt kapunk, amiből tényleg sugallik a jövőkép. A küldetések között egy egyszerű fogd és húzd mozdulattal válogathatunk, a bevetés megkezdése előtt kiválogathatjuk a felszerelésünket,a fegyverekhez tartozó kiegészítőket és a perkeket is. Kissé keresztezték a többjátékos módot az egyjátékos kampánnyal, ami felfrissítette a sorozat ezen darabját. A játék minden küldetés elején meghatároz egy ajánlott felszerelést, de ha nekünk már van egy jól bevált kombónk, akár az egész játékot végigtolhatjuk azzal a két fegyverrel. Gondolom azt nem kell megemlíteni, hogy a múlt és jelenbéli fegyverek csak külön-külön alkalmazhatóak, az adott idősíkban. A perkek pedig már a megszokott, többjátékos módból kivágott képességek egy részét képviselik. Például célzás közben gyorsabb mozgás, tovább tartó futás, nagyobb tár a fegyvereinkhez, gyorsabb újratöltés, stb… Kisebb (vagy nagyobb, ezt mindenki döntse el saját maga) újításnak számít a Strike Force missziók is. Ez esetben egy bázis különböző pontjait kell megvédenünk az ellenségek hullámban érkező hadaival szemben. A lényegi újítás csak annyi, hogy az egységek irányítás felett szabad kezet kapunk. Váltogathatunk a katonák között, irányíthatjuk a harci gépeket is, és kapunk egy taktikai nézetet is, ahol akár egységenként is külön-külön küldözgethetjük az embereinket/gépeinket. Azt viszont fontos megjegyezni, hogy ha a csapatunkból elhalálozna véletlenül pár katona, vagy gépezet, azok nem fognak maguktól újjászületni, gyakorlatilag megcsonkolódik a csapatunk. A sztori folytatásával kapunk újabb katonákat az osztagunkba, de az már más kérdés, ki mennyire akarja erőltetni ezeket a Strike Force küldetéseket, mert nem muszáj végigvinni őket. Viszont nem érdemes a végtelenségig húzni-halasztani őket, mert egy bizonyos idő után már nem lesz módunk teljesíteni őket, ami befolyásolja a történetet is. (Hogy milyen mértékben, arra sajnos nekem nem sikerült rájönnöm)

A játék ragaszkodik az IWengine képességeihez, így grafika terén most sem kapunk jelentősebb változást. Lényegében csak ugyan annyit tudnék elmondani itt is, mint azt bármelyik Call of Duty-ról szóló tesztemben tettem. Az összkép nem nevezhető csúnyának, de nem a legszebb játék, amivel valaha játszottam. Bár az én igényeimnek megfelelő, és egy közepes konfiguráción is nagyon szépen képes futni, ráadásul sokkal jobban optimalizált a motort is, mint az előző Black Ops esetében is, ahol helyenként indokolatlanul visszaesett az FPS szám. A testrészek csonkolása itt sem maradhatott ki (külön megdöbbentő volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy egy jól bevitt suhintás a Machete-vel képes leszedni az áldozataink fejét is), nekem ez tetszett, csakúgy, mint az összes eddigi Treyarch-os COD esetében. Az viszont aggasztott, hogy egy normális rongybaba effektet még mindig nem voltak képesek beleültetni a kódba, lassan ideje lenne már. És ha már itt tartunk, a fizikáról is érdemes néhány szót említeni, ami hogy is mondjam, eléggé felemás, már ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről egy Call of Duty esetében. Példának megemlíthető az autóvezetős rész. A kocsi irányítása viszonylag jó, az ember hamar belerázódik, az viszont megdöbbentő, hogy minden ellenséges jármű úgy elrepül egy ütközéstől, mint ha legalább egy tankkal száguldoznánk. De hasonlóan kellemes pillanatokat élhetünk át a vadászgép vezetése közben is, amelyet egérrel kordában tartani valljuk be őszintén, nem egy könnyű meló. Legalább 5-6 alkalommal vagy nekirepültem egy felhőkarcolónak, (nekirepülni? Pont az a megdöbbentő, hogy úgy lepattantam róla, mint ha egy puha gumifalnak ütköztem volna) vagy kirepültem a harci zónából. Szerencsére ezt a vonalat nem is nagyon erőltették ránk. Meg is őrültem volna, ha még egyszer megláttam volna a közelemben egy repülőt. A lovas résszel is hasonló a helyzet. A pacit viszonylag könnyű kordában tartani (az eddig felsorolt háromtagú vezetős listából ez talán a második helyen áll, ha a legjobbtól számolunk lefelé), de tenni vele egy 360 fokos fordulatot elég necces. Egyáltalán, mi értelme is van annak a jelenetnek? Lóháton a tankok, helikopterek ellen? Úr Isten, ez meg kinek az ötlete volt? A mesterséges intelligencia sajnos még mindig nincs a csúcson. Sokszor össze-vissza rohangálnak kínjukban, beleakadnak a tereptárgyakba és hasonló cukiságokat művelnek. A zene viszont megér egy nagy piros pontot. Rendkívül visszaadja az adott helyzet komolyságát, ami inkább a jövőbeli küldetések alkalmával érződik. Még a diszkós rész zenéje is tetszett, habár nem igazán vagyok oda a Dubstep-ért. A szinkronszínészek is remekül végezték a dolgukat, teljes átéléssel. Az egyjátékos kampány által nyújtott, maximum 8 óra játékidő után belevethetjük magunkat a Zombi hentelésbe, és a többjátékos mód örömeibe is, melyekre mint mindig, most sem fogok kitérni.

Azt kell mondjam, hogy az elmúlt évek egyik legjobb Call of Duty játékával volt dolgom. Lehengerlő történet és történetvezetés képviseli a játékot. (amelyet fel-fele arányban képviselnek átvezető videók és maga a játék) Nagyon meglepődtem rajta, hogy végre képesek voltak a fejlesztők elindulni valami más irányba, elrugaszkodni a sémától, amely már kezd egyre unalmassá válni évről évre. Lehet, hogy a Treyarch lassan lekörözi az Infinity Ward-ot? Vagy máris köröket vert rá? Hmmm, jó kérdés. Jövőre kiderül.

9.7/10

A 2002-es Nightfire óta PC platformra nem igazán készült James Bond játék. Amíg az Electronic Arts birtokolta a licenszet, néhány játék még megjelent PlayStation 2-re, PlayStation Portable-re, Gamecube-ra, aztán 2006 környékén a licensz átvándorolt az Activison kezébe, akik azóta szinte minden évben megpróbálják letuszkolni a torkunkon a címet, több-kevesebb sikerrel (Bár inkább kevesebbel, a sajtó szerint). Hogy annyira ne haladjunk előre, kezdésképp elővettem a 2008-ban megjelent Quantum of Solance játékadaptációt és gondoltam, miért is ne adhatnék neki egy esélyt. Pedig a Nightfire óta nincsenek túlzottan kellemes emlékeim a James Bond játékok iránt.

De tudjátok mit? Hajlandó vagyok elfeledni a múltban szerzett sérelmeimet és most tiszta lappal leülni a Quantum of Solance elé abban a hitben élve, hogy az Activision kezében talán újraszülethet a klasszikus 007-es ügynök a konzolunkon/számítógépünkön. A történet részben a filmre építkezik, így néhány momentum ismerősnek tűnhet majd, bár ez nem megy az élmény rovására annak sem, aki esetleg még nem pótolta volna be eme hiányosságát. A játékban a Quantum nevezetű terrorszervezettel kell felvennünk a harcot, mindezt a már megszokott Bond módon, oldalunkon egy csinos hölgy kíséretében. A játék igyekszik behozni a lemaradását, így alkalmanként újraélhetjük a Casino Royale egy-egy mozzanatát is. Szerintem ez nagyon jó ötlet volt a fejlesztők részéről. Legalább ennyiben hű maradt a játék a film(ek)hez. Jajjj, de előre szaladtam.

Ez az előző mondat talán sejtet valamit. Nem kerülgetem a forró kását, egyből belecsapok a lecsóba. Mit is várna egy átlag játékos egy ilyen játéktól, mint ez? Remek sztori, (mondjuk erre én nem is panaszkodom, ne tessenek félreérteni) izgalmas kémjelenetek, rosszfiúk elpüfölése és némi akció. A Quantum of Solance valahogy próbálta vegyíteni ezeket az elemeket, de sajnos nem jött neki össze. Minden, amit kapunk, csakis a tömény akcióra épül. Előrenyomulunk, leölünk fél tucat rosszfiút, ismét belépünk a következő terembe, elintézzük az életünkre törő fickókat, és ez így tovább órákon keresztül. Az egész játék semmi másról nem szól, mint hogy haladunk előre és közben megölünk egy csomó embert. Nincsenek se kémkütyük (ami szerintem alapkövetelménynek számítana ebben a játékban, például a lézersugarat kibocsátó óra, vagy az altató lövedéket kilövő toll – Hmmm, régi ”szép” emlékek…) Habár próbálkozik a játék, és időnként belefutunk néhány lopakodós pályába, ezek értelme egyenlő a nagy büdös nullával. Miért is? Maximum 2-3 ellenfelet vagyunk képesek halkan elintézni, utána biztosan észre fognak venni minket. Másik oldalról pedig a játékos nincs is rákényszerítve arra, hogy sunyuljon, ha egyszer szétdarálhat mindenkit egy gépfegyverrel. Innentől kezdve értelmét vesztette az egész. Pedig elég ötletes módszerekkel próbálnak motiválni minket. Bejuthatunk a kamerák biztonsági rendszerébe, kifigyelhetjük az őrök járőrözési útvonalait, a közelben elhelyezkedő biztonsági kamerákat lekapcsolhatjuk, ellenfeleinket pedig könnyen leteríthetjük közelharcban. És ha még ez sem lenne elég, a környezeti tárgyak megsemmisítésével is megzavarhatjuk ellenfeleinket. Egy poroltó, elektromos doboz szétlövése egyből kikapja szerencsétleneket a fedezék mögül, tálcán kínálva ezzel magukat.

A játékért egyébként a Call of Duty játékokat is készítő Treyarch keze munkáját dicsérhetjük, ami nagyon erősen meg is látszik ezen a játékon. A lövöldözős részek nagyon pörgősek, ami miatt úgy tűnhet a játékosnak, mint ha nem is James Bond játékkal játszana, hanem egy butított Call of Duty epizóddal. Ezzel ellentétben szerintem ezek a részen nagyon jól el lettek találva, én komolyan élveztem minden percét. Külön meg kell említeni azt is, hogy a játékban fellelhető tereptárgyakat használhatjuk fedezékként is. Az tény és való, hogy a Gears of War mellett fényévekkel elbújhat a 007-es, de ettől eltekintve nagyon jól használható a fedezékrendszer. Ilyenkor külső nézetből irányíthatjuk a karaktert az alapértelmezett FPS nézet helyett. Könnyű kibújni az oszlopok, asztalok mögül és akár át is futhatunk más fedezékbe, ha szorít a hurok. De ez is olyan gagyin lett megvalósítva, hogy sokszor már nekem fájt. Bond nem mindig reagál a gombnyomásokra, alkalmanként őrült módjára püfölhettem volna a szóköz és az E gombokat, akkor sem jutottam volna ki a fedezék mögül, csak ha hátrafelé megyek. Néhány minijáték is próbálja színesíteni a játékmenetet. Már itt feltűnt, hogy ezt a játékot nagyon is konzolokra tervezték, olyan semmiségek ezek a feladatok. Hackeléshez csak a kurzormozgató nyilakat kell használnunk, verekedéskor pedig a kurzort a megfelelő karikába helyezve kell kattintanunk egyet. Nem valami nagy durranás.

Mint már említettem, a játékot a Treyarch készítette, így az sem kérdéses, hogy az IWEngine dübörög alatt, annak is valami nagyon gagyi, butított verziója. Elképesztően szánalmasan néz ki a játék, tekintettel arra, hogy a szintén 2008-ban megjelent World at War emellett egy grafika orgazmusnak tekinthető (Pedig az sem volt akkoriban a technológia csúcspontján, de mégis szépen festett) A textúrák csúnyák, kidolgozatlanok, kockásak. A karaktermodellek sem részletesek, sokszor úgy tűnik, mint ha egy program generálta volna le, előre megadott információk is textúrafecnik alapján. Én Daniel Craig modelljével sem vagyok megelégedve. Szerintem kissé fiatalosra sikeredett, bár könnyen meglehet, hogy ez csak az én szememet szúrja. A fegyverek viszont szépen meg lettek alkotva. Talán a legszebb elemek a játékban. A mozgás animációk viszont annyira megleptek, hogy el sem hittem, hogy ez 2008-ban jelent meg. Nagyon darabosan mozognak az ellenfelek, a legnagyobb meglepetés pedig akkor ért, amikor lelőttem az első rosszfiút. Ilyet már rég nem láttam. Mint ha nem is lenne fizika a játékban. (Bár szerintem nincs is) A gránát ebből kifolyólag hasznavehetetlen, sohasem sikerült úgy eldobnom, ahogy elterveztem. A verekedések még hagyján, elég tűrhetően lettek megvalósítva. Attól eltekintve, hogy Bond minden figurát képes elintézni egyetlen egy mozdulattal, nekem kifejezetten tetszettek ezek a jelenetek, és mondhatni elég változatosak a mozdulatok. A szinkronnal semmi gond sincs. A kulcsfigurák hangját a filmben is szereplő karakterek kölcsönzik, szerintem Daniel Craig egy kissé unottan, egyhangúan élte bele magát a szerepébe. (Fö, elkényeztetett szinkronhuszár vagyok…) A zenék nagyon hangulatosak. A jól ismert Bond dallamok itt is felcsendülnek, de a többi zeneszám is nagyon passzol a játékhoz.

Had összegezzem az érzelmeimet: Magával a játékkal nincs nagy bajom, habár ez az előbb leírtakból nem érzékelhető túlzottan. A játék rendkívül pörgős, jó akciójelenetek vannak benne. Az már más, hogy a mögötte álló technológia egyenlő a nullával és a lényegi részekre (mint például a kémkütyük, lopakodós részek) nem fektettek túlzottan nagy hangsúlyt. Még így is jobb, (nem mondanám, hogy sokkal jobb) mint a Nightfire. Egyszeri végigjátszásra tudnám ajánlani, de hogy ez sem ivódik be a kultikus játékok közzé, az biztos. Ezután kijelenthető, hogy még mindig a Goldeneye uralja a képzeletbeli trónt. (Nem a Reloaded, jajj ne hogy félre értsetek). Szóval a rá szánt 5 órát megéri, aztán nyugodtan rá lehet sózni másra a lemezt.

7/10