GameCenter - A játékok központja

A Rocksteady Studios 2009-ben nagyot alkotott a Batman: Arkham Asylum szerepében. Egy fantasztikus játékot kaptunk akkor, ami szerintem ez idáig a legjobban sikerült Batman játék lett. De lassan úgy látszott, hogy ez állításom a porba fog hullani és mélyen bele is lesz taposva, mert 2011-ben megérkezett a folytatás, Arkham City néven.

Alig néhány hónappal az Arkham elmegyógyintézetben történtek után Batmannek ismét nem lehet nyugta, hiszem Arkham városát nagy veszély fenyegeti. Nem elég, hogy Hugo Strange az úgynevezett Protocoll 10 végrehajtására törekszik, Batmannek emellett még számolnia kell a fogságából megszökött Jokerrel is, akit lassan, de biztosan felemészt a Titán nevezetű méreg. Hogy ne legyen ilyen könnyű a dolgunk, Batman hamar kap is egy kis adagot az anyagból, így már az ellenszert is fel kell kutatnia, amelyben számos további, a Batman univerzumból ismert karakter fogja akadályozni. Aki beruház a megjelent egyjátékos kampányt bővítő DLC csomagokra is, vagy a Game of the Year kiadásra, az tovább bővítheti a kalandot macskanő sztorijával és kapunk egy utósztori féle minikampányt is, amelyben Harley Quinn által folytatott bosszúhadjáratot kell levernünk, melynek okát nem árulhatom el, viszont cserébe itt irányíthatjuk az alapjátékban csak pár átvezető jelentet erejéig feltűnő Robint is.

Miben is különbözik az Arkham City receptje az Arkham Asyluméhoz képest? Nem sokban, de mégis rengetegben. Vegyük gorcső alá szép sorrendben a dolgokat. A harcrendszer mit sem változott. Egy könnyed hack ’n slash játékra emlékeztető harcrendszer a korábbiaknak megfelelően remekül működik, nagyon könnyen betanulható és eszméletlenül látványos. Bőregerünk betanult néhány új fogást, de időközben mi is fejleszthetjük tudását. A harcot még inkább megfűszerezik  a fegyverrel, pajzzsal, közelharci eszközökkel ránk támadó banditák, amelyek lefegyverzéséhez különböző kombinációkat kell végrehajtanunk, vagy eszközöket használhatunk. Például a gépfegyveres banditák ellen hatásos a füstgránát, így könnyen leteríthetünk néhányat amíg a füst el nem száll, vagy egérutat nyerhetünk. Aki nem a szemtől-szembeni harc híve, az osonva, ellenfeleit elkábítva is könnyedén képes lesz a továbbhaladásra, amire néhány alkalommal rá is leszünk kényszerítve. Érdemes feltérképeznünk harc előtt a terepet, a szellőzőjáratok, törhető falak, csáklyázható helyek előnyünkre válhatnak, nem beszélve arról, hogy a keményebb ellenfelek szembeni nehézkes harcot egy pillanat alatt elkerülhetjük. Itt kell még megemlítenem a kábító ütések szerepét is, amit előszeretettel kell majd alkalmaznunk a daliásabb fickók ellen, ha meg szeretnénk törni a védelmüket.

A felszerelésünk nélkül mit sem érnénk, ezt jól tudja minden Batman rajongó. Azok az eszközök, amelyek már az előző részben is megtalálhatóak voltak. A deneráng, robbanózselé, csáklya, kötélvonó, denevérkarom, kódtörő itt is elérhető, de ezek mellé kapunk még egy rakás új eszközt is. A fagytöltettel jéglapot készíthetünk a vízre, leküzdve ezzel a vízi akadályokat, de megfagyaszthatjuk vele a repedt gázcsövekből kiáramló ártalmas anyagok szivárgását is. Az eszközzavaró, ahogy a neve is mutatja eszközök megbénítására alkalmas. Emellé kapunk még füstbombát, hangkövető denerángot, és manuálisan irányítható denerángot is. Macskanő esetében nem minden eszköz áll rendelkezésünkre, szerencsére a kihagyhatatlan ostorral azért elcsapkodhatjuk a rosszfiúk fenekét, illetve ez helyettesíti Batman csáklyáját is, ami a városbeli haladást illeti. Robin leltárában hasonló eszközök találhatóak, mint hű társánál, csak a harc során neki segítségére van egy teleszkópos bot is.

Ezeket az eszközöket az előző rész hagyományához hasonlóan fejleszthetjük is. Mármint csak egy részét, mivel néhány képesség és fejlesztés már a játék elejétől fogva elérhető. Minden szintlépés után választhatunk egy fejlesztést, amire elkölthetjük a felhalmozódott pontunkat. Fejleszthetjük harci tudományunkat, kütyüinket vagy a ruházatunkat, amire elég nagy szükség is lesz, tekintve az őrült, fegyverrel hadonászó egyénekre. Ha már felfejlesztettünk mindent, amit csak lehetett, akkor áttérhetünk macskanő felszerelésének fejlesztésére is. Szerencsére a sztori végigjátszása után lehetőségünk van a két karakter közti váltásra, így nem hiábavalóak a fejlesztések. Ami azt illeti, szükség is lesz a váltásra, mivel a városszerte elrejtett Rébusz trófeák egy részét csak macskanővel gyűjthetjük össze, illetve ezek is olyan helyre vannak eldugva, hogy a megközelítésük Batmannel lehetetlenség. Ezek a Rébusz trófeák összegyűjtése sem olyan egyszerű már, mint az elmegyógyintézetben volt. A begyűjthető trófeák több, mint a fele csak különböző mechanikai fejtörők megoldása után válik elérhetővé, amelyhez olykor elengedhetetlen a kütyüink fejlesztése. Visszatérnek a megfejtendő feladványok is, amelyek megtalálásához nagy segítségünkre lesznek a közelben portyázó Rébusz seggnyaló is, akik egy kis verés után úgy dalolnak főnökükről, mint a kismadár. (És mellékesen nem csak a feloldható tartalmak miatt érdemes begyűjteni ezeket a cuccokat. Minél többet találunk meg belőlük, annál közelebb kerülünk magához Rébuszhoz is) Arkham városa egyébként már a játék elejétől fogva teljes egészében bejárható. Nem fogunk belebotlani láthatatlan falakba, vagy felbukkanó figyelmeztetésekbe. A fejlesztők úgy terelgetik vissza a játékost a nem kívánatos területekről, hogy oda jóval erősebb ellenfelek pakoltak be, hogy még csak esélyünk se legyen elkóborolni balhé nélkül.

Az önmagában is körülbelül 12 órát felölelő kampányt még tovább hízlalják a mellékküldetések, ahol dolgunk lesz többek között Bane-el, Mr. Faggyal, Rébusszal, Zsasszal. Az előző játékhoz hűen itt is kapunk Challenge pályákat, ahol egy kis pályán kell elpüfölnünk a hullámokban érkező ellenfeleket. Az elérhető karakterek közül játszhatunk Batmannel, Robinnal, Macskanővel illetve Nightwinggel, akit csak itt irányíthatunk. A Game of the Year kiadás tartalmaz egy halom skint is, amivel megváltoztathatjuk a karakterek kinézetét, a klasszikus rajzfilmektől kezdve az ikonikussá vált filmekig. Ezzel viszont bezárul a kör. A játék elődjéhez hasonlóan nem tartalmaz többjátékos módot, habár a fejlesztés elején még voltak rá tervek, de elvetették. És jól is tették szerintem. Legnagyobb unalmunkban még csodálkozhatunk a feloldott 3 dimenziós karakternézegetőben, elolvashatjuk Arkham City és a karakterek történetét, mélyebb betekintést nyerve ezzel a Batman univerzumba.

A játékot most is az Unreal Engine 3 hajtja, ismételten elképesztő látványt tárva a játékosok elé. Csak ismételni tudom magam. A mozgás animációk tökéletesek, egybefolynak, nem tűnik kicsit sem vontatottnak, szaggatottnak a harc, de ugyan ezt mondhatnám a mozgásra vagy a csáklyázásra is. A karakterek nagyon részletesen le lettek modellezve, ismételt példaként újra Batman megviselt ruháját tudnám felemlíteni, amin a történet előre haladtával meglátszanak a harcok. Az effektek, mint például a hóesés, vízfolyás, robbanások nagyon élethűek. A tárgyak is megfelelő részletességgel pompáznak, szóval az összhatás pompás. Érdemes megfigyelni, hogy csak van még némi tartalék az Unreal Engine 3-ban, ha megfelelő kezek között használják, hiába van már lassan a küszöbön a motor negyedik generációs változata. A hangokat szintén csak dicsérni tudom. A zenék remekül passzolnak a játékhoz, de a megfelelő löketet a hangulathoz  ismét a szinkronszínészek adják. Kevin Conroy és Mark Hamill ismét mindent beleadtak, bár nekem személyes kedvencem mégis az utóbbi színész alakítása. Joker stílusa megunhatatlan. Attól eltekintve, hogy most csak őket emeltem ki, a többi szinkronszínész is beleadott apait, anyait, munkájuk dicséretre méltó. A mesterséges intelligenciára sincs panaszom. Harchelyzetben odateszik magukat, osonáskor pedig nagyon oda kell ügyelnünk, mit csinálunk, mert még csáklyázás közben is könnyen észrevesznek. A küldetések egyáltalán nem egyhangúak, a sztori képes lekötni a játékos figyelmét olyannyira, hogy egy hétvége alatt végig lehet vinni a kampányt.

Eleinte kételkedtem benne, hogy mi mindennel tudnák még kibővíteni az egyébként is tökéletes Arkham Asylum után ezt a játékot. Aztán rá kellett jönnöm, hogy amit ott láttam, még közel sem volt minden. Egy jól átgondolt, nagyszerűen összerakott játék lett az Arkham Cityből, ami méltán nevezheti magát nagysikerű folytatásnak. Kötelező darabról van szó, amit semmiféleképpen sem szabad kihagyni. De ha már vásárlásra adjuk a fejünket, akkor mindenféleképpen a GAme of the Year kiadás megvásárlására törekedjünk!

10/10

Alig egy évvel a nagysikerű Medal of Honor PC-s verziójának, az Allied Assault-nak a megjelenése után már meg is érkezett az első kiegészítő lemez, amelyik a Spearhead alcímet viseli. Az alapjáték kiegészítése talán nem is volt kérdéses, hiszen az Allied Assault hatalmas sikernek örvendett, ami szerintem máig a legjobb hangulatú játék a második világháborús témában, még hibái ellenére is. A Spearhead-re így nagy súly nehezedett, hogy tartani tudja a lépést elődjével.

A nyúlfarknyi játékidő a második világháború utolsó éveire fekteti a hangsúlyt. Kezdésként Franciaországban tevékenykedünk, ahol a német ellentámadás visszaverésében segédkezünk. Ejtőernyős osztag révén a magasból szállunk alá a bevetés helyszínének, ami nagyon hangulatosra sikeredett. Látván a lezuhanó gépeket, körülöttünk ereszkedő bajtársainkat, miközben lentről folyamatosan ropognak a fegyverek. Később a havas Belgium-ban kell megvédenünk a megmaradt frontvonalakat, visszaverni a Német csapatokat, majd legvégül ismét szereplői lehetünk Reich végső pusztulásának Berlinben.

A játékmenet maradt a régi. Megkapjuk a feladatokat, haladunk előre, végzünk az utunkba kerülő ellenségekkel és teljesítjük a missziókat. Minden más játékelemet már láthattunk az alapjátékban is. Illetve nem, mert némi újdonság azért került a pakliba. Az egyik legfontosabb és egyben számomra legszimpatikusabb is, hogy immáron használhatjuk a légvédelmi lövegeket is. Pár alkalommal igazán hasznunkra válik, amikor egy ellenséges tank közeledik felénk, vagy ha egy repülőt kell likvidálnunk, de egyébként is, nagyon hangulatos játékelem. Kocsis üldözős jelenetből most csak egy darab kapott helyet, ami szerintem éppen elég is, örülök, hogy ezt a vonalat nem erőltették. Visszatér a tankvezetés is egy küldetés erejéig, ami szintén változatosságot nyújt számunkra, mivel használhatjuk a rászerelt gépfegyvert is, könnyebben hatástalanítva ezzel a gyalogos egységeket. Fegyverek terén csak az orosz PPSh-41 okozhat meglepetést, az összes többi karabéllyal már hadakoztunk az alapjátékban is.

Grafikailag a Spearhead semmiben sem marad el az elődjétől. Ugyan az a módosított Quake 3 motor dübörög alatta, egy fikarcnyival sem szebb, illetve csúnyább az alapjátéknál, tekintettel arra, hogy a kiegészítő leginkább az alapjáték textúráival dolgozik. Szép, jól pörög, de azt már el is felejtettem így 11 év távlatából, hogy ennyire OpenGL érzékeny a motor. Ennek ellenére 1024x768-as, illetve az alatti felbontáson zökkenőmentesen fut a játék még Windows 7-en is. A zenék szintén semmit sem változtak, ahogy a szinkronhangokra sem lehet panaszunk, de ezzel együtt a mesterséges intelligencia sem csiszolódott egy fikarcnyit sem, ami viszont nagyon nagy baj. A bajtársaink inkább hátráltatnak, mintsem a segítségünkre lennének, de az ellenfelek sem sokkal okosabbak. Habár a halálpontos lövészekből itt sem szenvedünk hiányt, egy könnyebb ugrás, ugrás, guggolás kombinációval szinte életveszteség nélkül likvidálhatunk egy 3 fős csoportot. Hard fokozaton azért ez már nem működik, így izgalmasabb is a játék. Hiányzik, hogy a zoomolási lehetőség még mindig nem került be, helyette a fix célkereszttel halálpontosak lehetünk még az MP40-el is. A gránát most sem felejtett el breakdancelni, a kutyusok pedig nagy örömömre most nem boldogítottak.

Hangulatilag a Spearhead képes azt az élményt nyújtani, amit az alapjáték. Csodás érzés volt nosztalgiázni egy kicsit, de ez a móka 3, maximum 4 óránál nem tartogat több szórakozást. S ha a boltok polcain már nem futhatunk össze vele, Good Old Games kínálatában még most is egész baráti áron megszerezhető a csomag, ami mindenféle technikai galibák nélkül fut még a legújabb operációs rendszereken is.

9.3/10

A 2009-ben megjelent Forza Motorsport 3 rendkívül jóra sikeredett és mivel akkoriban még nem érkezett meg a Grand Turismo 5, szépen el is vitte a pálmát. Időközben, ahogy a GT5 is elkészült, sokan elkezdték hasonlítgatni a két játékot, így a Forza 3 alulmaradt vetélytársával szemben, ami a Turn 10 csapatát újabb kihívás elé állította. 2011-ben elkészült a negyedik rész, jelenlegi tesztem alanya.

Első ránézésre sokan gondolhatják azt, hogy ez ugyan az, mint a harmadik rész. Vagy ugyan olyan, mint ha csak az előző epizód egy nagyobb letölthető tartalma lenne. Ezeknek az állításokban részben igazat tudnék adni, részben pedig nem. Mert habár a Forza 4 örökölte az elődök több tulajdonságát, van egy sajátos íze, amiben elkülönödik tőlük. Vessük bele magunkat fokozatosan a játékba. A karriersorozat egy tíz évadból álló versenysorozat, az amatőr bajnokságtól kezdve egészen a legendák ligájáig. Minél feljebb haladunk, úgy nyílnak meg számunkra az erősebb gépjárművek és az azokhoz tartozó események is. A versenyekért ezúttal is tapasztalati pontokat, a gyártóval való együttműködési pontokat és készpénzt kapunk. Ami fontos, hogy minden, éppen felkínált esemény más bónusszal kecsegtet számunkra, így sokszor nem csak a pálya típusa és a kikötések dönthetnek afelől, melyiket is szeretnénk teljesíteni éppen. Sofőrszintből ismét 50 van, szintlépésenként pedig egy járművet ajándékoz nekünk a játék. Viszont már itt különbözik a játék az elődjétől. Nem egy előre megadott kocsit kapunk jutalmul, hanem (szinttől függően) 3 vagy 4 kocsit felkínál elénk a játék és válaszd az, amelyik neked a legszimpatikusabb. Ez szerintem egy nagyon jó húzás volt, tekintetbe véve a járművek számát és a legendás négykerekűek horrorisztikus árcéduláját. A fejlesztők az együttműködés szintjét is megnövelték, már nem kell megállnunk az 5. szintnél, egészen az 50. szintig tornászhatjuk bizalmi kapcsolatainkat a gyártókkal, cserébe némi alkatrész leárazási akcióért. A harmadik jutalomfajta a készpénzszorzó, a negyedik pedig amolyan joly joker féle, titkos bónusz, ami lehet tapasztalati szint-együttműködés-készpénz szorzó is.

Pályák és autók terén a program nem szégyenkezhet. Amit az előző részben láttunk, azt is itt is fogjuk, csak kibővítve. Az összes eddig ismert pálya visszatér, de újdonságként róhatjuk a köröket a Hockenheimringen, a Top Gear tesztpályáján, a Bernese hegyekben, mindezeken az eddig megismert klasszikusokkal, kivéve a Porsche-kat. (Helyettük ugyan van egy RUF, illetve DLC-k formájában térnek vissza ezek az autócsodák.) Ha a Forza Motorsport 3-ban már volt egy jól bevált kocsid, akkor az nagy valószínűséggel a negyedik epizódban is a kedvenced fog maradni. Pár személyes kedvenc például a Volkswagen Scirocco, Mitsubishi Lancer Evolution X, Vauxhall VX220 Turbo, BMW M3 GT2. Az autók közötti egyensúly itt is remekül tükröződik, ahogy azt már az előző tesztben is említettem. Vannak, amelyek remekül tapadnak és kanyarodnak, és vannak olyanok, amelyek eléggé rakoncátlanok a kanyarokban, ha rosszul kezeljük őket, ami ezért is jó, mert így minden kocsit ki kell tapasztalnunk és más-más stratégiát alkalmaznunk verseny közben. ÉS ha már a versenyeknél tartunk, említsük meg azok típusait. A jó öreg körversenyeken kívül itt is megtalálható a gyorsulási verseny, viszont köszönthetjük a bójakerülgetős autokrosszt, újdonságként szolgálnak a hegyi egy az egy ellen futamok, a kugli döntögetés amelyet pontra számít a játék, csakúgy, mint azt a versenytípust, ahol egy megadott kör alatt kell megelőznünk X számú kocsit.

Ha éppen nem versenyzünk, akkor bóklászhatunk a közösségi rendszerben. Autókat árverezhetünk el, licitálhatunk, festéseket, tuning beállításokat böngészhetünk, megdönthetjük mások idejét az egyes szakaszokon. Van viszont egy ennél is sokkal fontosabb újítás, ami még a Kinect támogatásnál is fontosabb. Ez pedig az Autovista nevet kapta. Aki már követte e híreket a játék megjelenése előtt, azoknak nem ismeretlen ez a funkció. Miről is van szó? Ez lehetővé teszi számunkra, hogy egyes autókat kívülről, belülről, a kormány kezelőfelületétől kezdve egészen a motorig körbenézzünk a kocsin, miközben minél több információt tudunk meg róla. A mesemondó pedig nem más, mint a Top Gear házigazdája, Jeremy Clarckson. Természetesen nem az összes autóhoz érhető el ez a funkció, alapesetben is csak 4 járműről tudhatunk meg bővebb információkat, a többi pedig a 2. lemez telepítése után, vagy letölthető DLC csomagok útján válik elérhetővé.

A Forza Motorsport negyedik része még mindig gyönyörű. Gyönyörűek az utak, az autók még részletesebbek, ahogy a napfény visszaverődik az útról, egyenesen bámulatos. De valahogy mégis olyan érzést keltett bennem, mint ha a harmadik rész óta vajmi keveset változott volna. Kicsit fényesebb a játék, a napfény konkrétan kiveri az ember szemét, de közben mégis Deja Vu érzést kelt. Tekintetbe véve azt, hogy a jelenlegi generációs konzolok már majdnem a végtáncot járják, nekem nincs bajom a grafikával. Sőt. Az egyetlen dolog, amibe beleköthetnénk, hogy még mindig nincsenek változó időjárás viszonyok, illetve az éjszakát is kerül valamiért a fejlesztők, pedig ez is sokat dobhatna a játék hangulatán. Sokakat bántott az a tény, hogy a harmadik részben a maximális versenyzők száma csak nyolc lehetett. Ez most felugrott 12-re, így akik emiatt bánkódtak, kis vigaszban részesülhetnek. (Mondjuk én ezt nem is figyeltem, szerintem a nyolc fő is tökéletesen elég lett volna, ha marad, de édesmindegy) A legelső tény, ami feltűnt játék közben az az, hogy a Forza 4 bizony nehéz. Még könnyű fokozaton is képesek az ellenfelek olyan mértékben megszorongatni a játékos tökeit, ami néha komoly kihívást jelent. Megtartani a jelenlegi pozíciót, vagy 5 körön át küzdeni a harmadik helyért. Jobb, ha felkészülünk előre, mert nem olyan nyugis kis sétakörök várnak ránk itt, mint a harmadik részben. Ez szerintem jó fejlesztés volt, némi kihívást, ösztönzést ad a játékosnak, aki az eddigieknél is többször fogja használni emiatt a visszatekerés funkciót, mert minden egyes másodperc számítani fog. Ellentétben ezzel nagyon fájó pont volt számomra, hogy nem kerültek be licenszelt számok a játékba, ezért néhány futam után én némítottam is a zenét. Már csak azért is, mert a harmadik rész tracklistája baromi jól össze lett pakolva szerintem. Minden negatívumért kárpótol a játékélmény és annak hossza, és még az eseménylistát nem is említettem, ami garantáltan hónapokra a képernyő elé szegezi a játékosokat. És ha ez nem lenne elég, hazánkban Magyar felirattal került forgalomba a produktum, ami ismét egy nagy piros pontot jelent a játéknak.

Számomra a szimulátorok képzeletbeli dobogóján még mindig a Forza Motorsport sorozat áll. A negyedik rész is csak pont annyi újdonságot tartogatott számomra, mint amennyi jó dolgot elvett, így a harmadik részhez hasonló pontszámmal tudnám értékelni. És ugyan így mindenkinek ajánlom is a beruházást a játékra.

9.7/10

2008-ban már megörvendeztetett minket a Treyarch csapata egy James Bond játékkal, ami azért annyira nem volt rossz, de hagyott némi kívánnivalót maga után. Két év elteltével az Activision a Bizarre Creations csapatára hárította az új Bond játék elkészítését, beleütve ezzel az utolsó szöget a csapat koporsójába. (Mivel már a Blur sem úgy fogyott, ahogy azt elvárták volna, pedig egy nagyon kellemes hangulatú játék lett) Aztán mi lett a végeredmény? Képzelhetitek.

A Blood Stone elvonatkoztat az eddigi James Bond játékoktól. Mármint a történetét tekintve itt egy teljesen új sztorit kapunk, nem merítettek egyetlen filmből sem, nincsenek utalások sem. Kezdetben Görögországban kell fülön csípnünk egy Greco nevezetű milliárdost, aki végre szeretné hajtani gonosz tervét, de Bond-nak sikerül fülön csípnie némi lövöldözés, verekedés, motorcsónakos üldözés során. Innentől pedig kezdetét veszi a fordulatos sztori, melynek megírásáért Bruce Feirstein felelt. Küldetéseink során megjárjuk a világ számos pontját: Bangkok, Monaco, Szibéria, Burma, stb…

A Quantum of Solance után a Blood Stone enyhe vérfrissítésen esett át. Bondot immáron TPS nézetből irányítjuk, ami kissé szokatlan egy James Bond játéknál, de ne zárkózzunk el az újdonságoktól. Mit is kapunk valójában? Semmi olyasmit, amit eddig ne láttunk volna. Vérbeli akció, hajsza, üldözések, erőszak. Ezek jellemzik röviden a játékot. De van némi konkrétum, amire nem árt bővebben is kitérni. A fedezékrendszer itt is megmaradt, viszonylag jól is működik, de nem árt beletanulni a kezelésébe. S habár az ellenfelek hülyék, mint a segg, nem árt igénybe venni a betonoszlopokat és a sarkokat, már csak a közelharc kedvéért. Ami a Quantum of Solance-ben működött, az itt is működik, csak itt szerencsére elhanyagolták a QTE-ként szolgáló egérkattintásos opciót. Áldozatunkat egy gombnyomással a földre teríthetjük, ami nem csak azért jó, mert így spórolhatunk a lőszerrel, de ezzel alkalmazhatjuk a Mark & Execute opciót is. Mit is takar ez? A Splinter Cell: Conviction-nál már említettem ezt. Nos, szinte egy az egyben ugyan azt jelenti, amit már ott is alkalmazhattunk. Ellenfeleinket egy gombnyomással kijelölhetjük és egyetlen egy lövéssel ártalmatlaníthatjuk. Ezt egyszerre három alkalommal használhatjuk, utána csak akkor áll módunkban ezen a módon megölni ellenfeleinket, ha közelharcban is legyűrünk pár rosszfiút.

Ez nem tűnik lehetetlennek, néha még a játék ránk is erőlteti, ami szerintem itt jobban sikerült, mint a Quantum of Solance esetében. Igaz, ha lebukunk, akkor jöhet a csihi-puhi, lövöldözés, de ha megfontoltan haladunk és kiiktatjuk a kamerákat, el lehet kerülni a felfordulást. Érdemes ezt az utat járni. És ha már kamerák, hackelés. Telefonunk segítségével bemérhetjük a megközelítendő pontokat, adatokat nyerhetünk ki számítógépekből, emberekből (mi a franc?!)  amiért cserébe plusz információmorzsákat kapunk, ha valakit netán mélyebben is érdekelne a történet. A hackelés szimpla reflexjáték, ahol jó időben kell megnyomni a jó gombot. Ezzel ártalmatlaníthatunk kamerákat, zárakat, biztonsági rendszereket. Sajnos semmi jó sem tart örökké, így ha túl sokat használjuk a telefont egyhuzamban, a kép egyre zavarosabbá kezd válni, és mindig ki-be kell kapcsolgatni a készüléket. (Hmmm, Conviction?) NA jó, mindig azt mondom, jótól lopni nem bűn, és ezek az elemek a Blood Stone esetében is remekül működnek. A játék próbál fordulatos lenni. A sok lövöldözés közepette néha bedob egy-egy lopakodós részt, vagy üldözéses jelenetet, legyen az vízen, úton, vagy háztetőkön való hajsza. A motorcsónakot bűn rossz vezetni (szerencsére nem is kényszeríti ránk a játék egy alkalomnál többször), a sokak által szidott autós jelenetekkel viszont semmi baj sincs én úgy vélem. Az Aston Martin remekül irányítható, igaz kicsit szokni kell, de bele lehet rázódni. Az egész játék során csak ezeken a részeken éreztem azt, hogy ez a játék tényleg a  Bizarre Creations műhelyében készült.  Életerőnk a mai trendnek megfelelően regenerálódik, a harcdcore játékosok igényeit kielégítve nehezebb fokozaton már a régi medikit vadászós játékmenetet élvezhetjük.

A jó után és a rossz előtt következzen a csúf. A grafika. Nem tudom, hogy csak a PC-s verzió néz csak így ki, vagy konzolokon is hasonlóan fest a játék, de én nem bírtam megemészteni a látványt. Próbáltam kideríteni a játék hajtásáért felelős motor nevét, de semmi konkrét információra nem sikerült bukkannom. Mi a bajom a grafikával? Egyszerűen csak annyi, hogy csúnya. A karakterek, a modellek, az effektek annyira elavultak, hogy én ezt egy általam ismert játékhoz sem tudnám hasonlítani. Nincs rongybaba effekt, fizika nulla. Ja, hogy egy autó 3 darab pisztolylövéstől felrobban? Aha, értem, hogy ez egy akciójáték, de azért ez egy kicsit túlzás, nem? De itt ugyan úgy megemlíthetném azt is, hogy a célpontot illetve a civil autókat egy koccanással beleépíthetjük a falba. A mozgás animációk még elég tűrhetőek. Bond mozgásával minden oké, a közelharc viszonylag látványos, nem mindig ugyan azt a pár animációt ismétli a játék, amiért piros pont jár. A mesterséges intelligenciával viszont elég nagy problémák vannak. Céltalanul belerohannak a halálba, össze-vissza futkosnak, semmi kihívást sem nyújtanak. Egy kisebb csoporton úgy végig lehet törni, hogy minden egyes embert csak a puszta kezemmel ölök meg. És ez nem vicc. Ezért nem is érdemes közepesnél alacsonyabb nehézségi fokozaton belekezdeni a játékba. A szinkron viszont jól sikerült, a filmbeli karakterek itt is adják a hangjukat, és most viszont már meg voltam elégedve Daniel Craig alakításával is. A zenéhez nem fűznék hozzá semmit sem, legyen elég annyi, hogy az ismerős Bond dallam felcsendül, más említésre méltót nem tudnék megemlíteni ezzel kapcsolatban. Az egyjátékos kampány körülbelül 3 órát emészt fel, főleg, ha rohamtempóban fenekeljük el a gazfickókat és ennyiben sajnos ki is merül a játék.

Mit is mondjak. A Blood Stone egy tipikus egyszer végigjátszható cím számomra, utána pedig jó gyorsan el is tűnik a süllyesztőben, amit saját maga ásott ki. Az első felében még izgalmas a játék, aztán szép lassan kezd laposodni a hangulat, miután már minden újdonságot megismertünk. Pénzt én nem adnék érte, talán csak egy nagyon erős 75%-os Steam leárazás során, bár azt is megfontolnám. Szurkálódónak tűnhet a teszt, és én nem is a fejlesztőgárdára haragszom (akik ezután a ”remekmű” után sajnos kénytelenek voltak lehúzni a rolót), hanem az Activision-re, akik egy olyan csapatra bízzák rá egy ilyen kaliberű játék fejlesztését, akik karrierjük során teljesen más típusú játékokat fejlesztettek. A sok jó értékelés mellett én az elmaradott 0,1% hiányával szeretném kihangsúlyozni azt, amit a játékról gondolok:

6.9/10