GameCenter - A játékok központja

Agyatlan hentelős játékokból annyi van már, mint égen a csillag. Ebben a műfajban kiemelkedő névnek számít a Serious Sam sorozat is, ami a maga módján egy nagyon jó játék, még ha értelme nem is volt igazán sok. Ezt a sikert hivatott meglovagolni a People Can Fly csapata is, a 2004-ben megjelent Painkiller nevű játékkal, ami engem mit ne mondjak, meglepett. Kicsit kételkedtem eleinte benne, de ahogy haladtam előre, elismerően bólogattam.

A történet egy Daniel Garner nevű pasasról szól, aki boldogan élte mindennapjait, míg egy éjszaka életét nem vesztette egy tragikus autóbalesetben. A hab a tortán viszont csak annyi, hogy nem juthat be sem a mennybe, sem a pokolba addig, amíg meg nem tisztítja a lelkét. Egyetlen döntése marad, ha megköti a démoni alakkal a szerződést és leszámol Luciferrel és csatlósaival. Hősünknek nincs sok választása, így belemegy a dologba.

A játék összesen öt fejezetre van felosztva, minden fejezeten belül négy-öt pályán kell keresztülharcolnunk magunkat. A játékmenet nem túl bonyolult. Az ellenfelek hullámokban támadnak ránk, a mi dolgunk pedig csak annyi, hogy visszaverjük őket lehetőleg úgy, hogy közben ne halálozzunk el (ha-ha, ne halálozzunk el… érted) Ezeket a szakaszokat egy vörösen izzó pentagram választja el, ami ellenőrzőpontként is funkcionál. Bár ezt nem értem, miért, ha a játékban van gyorsmentés funkció és a  pályák elején is automatikusan ment a játék. Így legalább nagyobb biztonságérzete van a játékosnak. Minden fejezet végén egy nagyobb bossharcot kapunk, ahol mindenféle hatalmas, pokoli teremtményekkel kell megküzdenünk. Többségüket csak úgy győzhetjük le, ha megtaláljuk a gyengepontjukat, nem elég szimplán szórni feléjük a golyót.

Habár fegyvertárunk nem igazán bőséges, a különböző funkcióik kielégítik ezt az igényt. Összes öt darab fegyvert raktak a készítők a játékba, amelynek kettő, illetve három darab tüzelési funkciója van. Az alap fegyverünk egy turmixgéphez hasonló, éles pengékkel felszerelt kaszaboló eszköz, melynek másodlagos funkciója egy tapadókorongot lő ki, ami között egy lézercsík helyezkedik el, ezzel is sebzést okozhatunk az ellenfeleknek. Harmadlagos funkciójával nyíl egyenesen kilőhetjük a forgó eszközt, ami minden elé kerülő tárgyat szétfarag. Második fegyverünk a jó öreg shotgun, amely másodlagos tüzelése egy jégnyalábot bocsát ki, így ezzel megfagyaszthatjuk a nagyobb ellenfeleket is, majd egy lövéssel darabokra szedhetjük őket. Jónak hangzik, de ebből a lőszerfajtából nagyon keveset fogunk találni a játék folyamán így nem árt beosztani és meggondolni, mikor és milyen ellenfelek ellen használjuk fel. A klasszikus golyószóró itt sem elhanyagolható kellék, elsődleges tüzelésekor rakétákat lőhetünk ki vele. Kapunk egy szintén klasszikusnak számító számszeríjat ami egyben gránátvető is. Ez a legerősebb fegyver a játékban, viszont ellene szól az is, hogy az újratöltési ideje nagyon lassú. Az utolsó rendelkezésünkre álló fegyver dobócsillag kilövő kütyü, melynek másodlagos tüzelését használva egy erős áramnyalábot bocsát ki magából.

Ez nem minden, mert van még egy fegyverünk, amit én inkább képességnek neveznék és egyben ez a leghatásosabb módja a gyilkolásnak. Tudni illik minden megölt ellenfél után ott marad a lelke, amelyet összegyűjtve az életerőnk növekszik egy ponttal, illetve a lélekszámlálónk is külön számolja, hány lelket is gyűjtöttünk be eddig. Megjegyzem, nem árt sietnünk ezek összegyűjtésével, mert nagyon rövid idő alatt eltűnnek. (Javasolnák, hogy próbáljuk meg egy adott helyre terelni az ellenséges hordákat és ott kiiktatni őket) Ha sikerült összegyűjtenünk 66 lelket, átváltunk démon módba, amikor minden elszürkül körülöttünk, csak az ellenfeleket látjuk vörösen izzani és egy gombnyomással végezhetünk bármilyen teremtménnyel. Játék közven felvehetünk még páncélokat is és érméket is. Ez utóbbinak fontos szerepe van a kártyák felhasználásában is. Minden pálya elején alkalmazhatunk egy lapot, amely olyan bónuszokat ad, mint nagyobb sebzés, kisebb sebződés, gyorsabb újratöltés, stb. Ehhez viszont teljesítenünk kell a küldetés elején előírt szabályokat. Ilyen lehet, hogy csak egy adott fegyvert használjunk a pálya során, ne szedjünk fel egy lelket sem, megadott idő alatt végezzünk a főellenséggel és még sorolhatnám.

A játék alatt egy saját fejlesztésű, a PAIN névre keresztelt engine dobog, ami viszonylag szépen fest, bár a Source motorral szerintem nem veszi fel a versenyt. A fejlesztők elmondása szerint külön büszkeség az is, hogy egy pályán sem használták ugyan azokat a textúrákat, ami így utólag belegondolva, igaz is. Nagyon szép és változatos helyszíneken fordulunk meg. Többek között egy elhagyatott kastélyban, kikötőben, színházban, Velencére emlékeztető vízi városban, és kolostorban. A karakterek kicsit szögletesek és van egy pár textúra is amibe bele lehetne kötni, de összegségében a játék szépen néz ki. Mindezt a Havok fizikai motorral bikázták meg, ami rendkívül jól teszi a dolgát. Egyetlen dolog van, ami nekem szemet szúrt, az pedig a fegyverváltás animációja. Ami nincs. Csak úgy hirtelen a kezünkben terem a másik fegyver, ha váltunk közöttük, ami szerintem nagyon csúnyán néz ki, főleg 2004-ben. Hibákkal viszont nem nagyon találkoztam. Azt hiszem egyszer fordult elő, hogy a játék hibásan töltötte vissza a játékállást és a karakter folyamatosan mozgott előre, de ezt is megoldotta egy újraindítás. Mint azt a Serious Sam esetében is megjegyeztem, egy ilyen játéknál szerintem nem feltétlenül kell belekötni a mesterséges intelligenciába, így itt sem nagyon taglalnám. A fő feladatukat elvégzik, hogy követik a játékos útvonalát és hordában támadnak, egymást sem kímélve, mindenen áttaposva. Igaz néha találkoztam olyan esettel is, hogy szegény csontváz a fal felé futott, amíg a látókörébe nem értem, de ez sem gyakori eset. (Úgy vélem itt muszáj megemlítenem azt, hogy én a Black Edition névre hallgató kiadással játszottam, ami tartalmazza a patcheket is, így lehet, hogy egy szűz, 1.0-ás verziószámú játékban sokkal több hiba felmerülhet, amiket itt én nem említek meg) Az ellenfelek is nagyon változatosan, szinte minden pályán találkozhatunk új típusú szörnyekkel. A zene brutálisan jól sikerült. Nagyon zúzós dallamok dübögnek a játék alatt, így aki nem igazán csípi ezt a műfajt, azoknak bántani fogja a fülét, de az biztos, hogy rendkívül illik a hangulathoz. A játékidő nagyjából 8 órára nyúlik, ami szerintem teljesen korrekt idő és rendesen le is köti az embert.

A People Can Fly a maga stílusában egy egészen korrekt lövöldét csinált, ami közel olyan jól leköti az embert, mint a hozzá hasonlított Serious Sam. Nekem előbbi valamiért jobban átjött, talán a hangulata miatt, de a Painkiller is rendben van a maga rendje módja szerint. Akinek komoly Samu kalandjai bejöttek, az nagy valószínűséggel Daniel kálváriáját is díjazni fogja.

9.3/10

Mint minden nagy játék, a Medal of Honor: Allied Assault sem kerülhette el a sorsát és hamarosan kapott is egy küldetéslemezt, a Spearhead-ot. Nem egészen 10 hónapot kellett csak várnunk a következő kiegészítésig, ami a Breakthrough alcímet viseli. Hamisíthatatlan, old school Medal of Honor feeling, ezúttal utoljára.

Az új küldetéslemez más irányba terelgeti a játékost, új helyszíneken keresztül élhetjük át a második világháború borzalmait, mindezt John Baker őrmester bőrébe bújva. A nem túl hosszú kampány során megfordulunk Olaszországban, Szicíliában, és Tunéziában is. Olyan valós eseményeken alapuló bevetéseken vehetünk részt, mint az Operation Husky, Operation Vulcan, Monte Cassinoi csata. Egyszóval elég változatos terepeken fogunk küzdeni, ahol nem csak a Németek keserítik majd meg a dolgunkat, de az időjárási tényezők is.

A Breakthrough sem változtatott semmit a jól bevált recepten. Sőt, ahogy én észre vettem, sokkal inkább megpróbáltak visszakanyarodni az eredeti Allied Assault élmény irányába. Itt is lesz olyan rész, ahol álruhát viselve, hamis papírokkal kell majd beszivárognunk az ellenséges területre, lopakodva behatolunk egy erősen német katonák által őrzött területre, vagy egy dzsipre szerelt géppuska állvány mögül írtjuk az ellenséget. A Spearhead újítása itt is elérhető, nem egy alkalommal lesz módunk bepattanni a légvédelmi ágyúk mögé, de itt használhatunk gránátvetőket és tankelhárító ágyúszerkezeteket is. Fegyverek terén a Breakthrough kicsit bőkezűbb volt, mint az előző kiegészítő. Többek között újdonságként üdvözölhetünk olyan modelleket, mint a Beretta, Carcano, DeLisle carbine, Moschetto, Vickers-Berthier vagy a PIAT (Projector, Infantry, Anti Tank) gránátvető.

A megjelenítésért változatlanul az IdTech 3 felel. Így, 2003 vége fele azért már nem számított annyira kiemelkedőnek a motor, de azt kell mondjam, még mindig korrektül festett a játék. A játék első pályáján tomboló homokvihar viszont hatalmasat dob a játékélményen, ez nekem baromira bejött. Azért ha őszinte akarok maradni, azt be kell látnunk, hogy az egy hónappal később debutáló Call of Duty valamivel szebben festett és ugyan azt a grafikus motort használja. A katonák mozgása még mindig elég szaggatott, a mesterséges intelligencia sem nyújt többet, mint a korábbi részeknél, arról nem is beszélve, hogy helyenként még be is akad a script. A játék ugyan azokat a zenéket használja újra és újra elődeihez hasonlóan, szóval lenne mibe belekötnöm, de ezeket már kétszer is kifejtettem. Bár nem, mint ha a zenékkel bajom lenne, csak elfért volna pár új dallam is szerintem. Sajnos nagyon sokszor előfordult játék közben, hogy nagyon beszaggatott a játék, bár ezt inkább a kompatibilitási hibákra fognám. A szinkronnal nem volt bajom, habár egy-két mondat jó pár alkalommal ismétlődik, ettől eltekintve korrekt munka. Viszont van valami a Breakthrough-ban, amit nem éreztem a Spearhead végigjátszása közben. Ez pedig a klasszikus Medal of Honor hangulat. A játék képes volt úgy leszögezni a monitor elé, mint amikor először játszottam az alapjátékkal. A küldetések tényleg jól össze vannak rakva, az akciók igazán pörgősek és képes fenntartani a játékos érdeklődését. A játékidő maximum 4 órára rúg csakúgy, mint az előző kiegészítő esetében. Egy könnyed délutáni lazításnak tökéletes választás.

És ezzel sokak számára véget is ért a Medal of Honor csillagának ragyogása. Sajnos ebben én nem tudok állást foglalni, mert az ezt követő epizódokkal még nem volt szerencsém játszani, de kétségkívül ez a széria marad számomra is az örök favorit. Mint azt már említettem, az alapjáték és a két kiegészítő lemez egy remek csomagban, baráti áron elérhető a gog.com oldalon, így aki szívesen nosztalgiázna egy kicsit, annak bátram merem ajánlani a beruházást ebbe a pakkba.

9.6/10

Az utóbbi pár évben egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek az Indie játékok. Vannak olyanok, akik a Kickstarteren keresztül próbálnak a fejlesztéshez szükséges pénzmennyiséghez hozzájutni, de a szerencsésebbeket felkarolják. Így járt a Toxic Games csapata is, aki csatlakozott az Indie Fund csoporthoz, így szabad utat kapott első játékuk biztos elkészülése, a Q.U.B.E.

A gyanútlan nézelődőknek első látásra feltűnhet, hogy ez a játék bizony nagyon hasonlít a Valve Portaljához. Való igaz, hogy mind a két esetben egy logikai feladványokkal telitűzdelt programról van szó, és meglehetősen hasonlítanak egymáshoz a termek dizájnja, viszont a Q.U.B.E teljes mértékben eltér az előbb említett példától. Az általunk irányított karakter a kezein lévő kesztyűk segítségével képes manipulálni a szobákban lévő blokkokat, kockákat, így biztosítva a kiutat. Persze minden kocka más és más tulajdonságokkal bír, amelyeket olykor kombinálnunk is kell a siker érdekében, de az időzítés sem elhanyagolandó tényező.

A blokkokat leginkább kihúzni és visszatolni leszünk képesek. Ilyenek a szimpla piros és sárga elemek. Utóbbiban viszont van egy csavar, mert ez lépcsőként funkciónál, és mind a három részén különböző alakzatot képes felvenni. Ez sokszor meghatározza a továbbhaladásunkat. A zöld tárgyakat leginkább csak tologatni kell majd. A kocka csak a magasabb helyekre való feljutásban segít, a gömböt viszont be kell juttatni a megadott mezőbe, hogy megnyíljon előttünk az út. A kék blokk trambulinként funkcionál, magasabbra juttathatjuk vele a zöld elemeket és természetesen saját magunkat is. Mindezeket jól összekombinálhatjuk akkor, ha a teremben van egy forgató eszköz is, amivel akár az egész szerkezeti elemet a feje tetejére állíthatjuk. A Portal 2-ből ismerős lézercsík feladványok itt is visszaköszönnek, ezeket a feladványokat hivatott megnehezíteni a mágnes is.

Habár a pályatervezés tényleg rendkívül hasonlít a Portal szériához, némi kreativitást azért sikerül belecsempészniük az alkotóknak a játékba, amivel egyedivé válik. A fehér, általában kocka alakú szobák a játék vége felé rommá alakulnak, de számomra külön élvezet és kihívás volt, amikor hirtelen leoltják a fényeket körülöttünk, és szó szerint a korom sötétben kell tapogatóznunk. Ilyenkor a blokkok csak abban az esetben mozdíthatóak, ha éppen aktiváltuk őket (vagyis világítanak) külön öröm, hogy egyszerre csak egy blokk világítható meg, így a játékos rákényszerül arra, hogy fejben képzelje el és rajzolja meg, körülbelül hogyan is nézhet ki a szoba, merre helyezkedhetnek el a blokkok. Ez egy nagyszerű ötlet volt, sokszor komolyan attól féltem, hogy én ezekből a helyekből nem fogok kijutni. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a blokkok színeit olykor kevernünk is kell a továbbjutás érdekében, nem elég csak arra figyelni, merre is halad éppen a golyó.

A játékot az Unreal Engine 3 hajtja, ami természetesen szép. Igazából itt nincs is mit taglalni. Lényegében fehér, piros, zöld, sárga, kék és lila textúrákról beszélünk, amelyek kaptak némi megvilágítást és kész. Rajtunk kívül pedig más karakter, legyen az akár ember, robot vagy űrlény, nincs. Így nem is taglalnám tovább ezt a témát. Fizika ugyan nincs túlzott mértékben a játékban, csak épp annyi, amennyi kell. A golyó gurul, pattog, bár kissé mint ha nehezen tenné ezt. A zene rendben van, a lágy, gondolkodtató dallamok még inkább serkentik az agymunkát. A játékidő legrizikósabb esetben is maximum 4 órát ölel fel, ennél többet nem. Sajnálom, hogy az összesen 7 szektorban összefogott pályákból nem jutott több, pedig még szívesen elücsörögtem volna a feladványok előtt. A játék nem nehéz, a legtöbb szobán viszonylag hamar át lehet jutni, összesen 3 feladvány van, ami mondhatni kifoghat a játékoson és rengeteg türelmet igényel. Sajnos külön kihívás mód nincs, pedig egy Time Trial szerintem simán belefért volna még a játékba. Hiányolok még egy ingame pályaszerkesztőt, hogy legalább a közösség kiélhesse a kreativitását és sajnos a custom mapokat sem támogatja a játék.

Semmiféleképpen sem hasonlítanám a Q.U.B.E.-ot a Portalhoz. Egy remek logikai játék, ami sajnos nagyon rövid, de megéri a pénzét. Remélem a jövőben érkezik a folytatás, ami már sokkal bővebb lesz. Hétvégi kikapcsolódásra nagyon alkalmas, főleg két slágercím lövölde között.

9.8/10

Tavaly a Bond mozik 50. évfordulójának alkalmából nem csak egy új filmmel lettünk gazdagabbak, de az Activision valamiért úgy érezte, jó húzás lenne ezt megünnepelni egy új játék formájában is. Valahogy így történhetett meg az, hogy a Goldeneye: Reloaded fejlesztéséért is felelős Eurocom kezébe adta a legújabb produktum, a 007: Legends fejlesztésének jogát is. Ennek hallatán már előre félhettünk, mivel a felújított Goldeneye is elég megosztott véleményeket kapott, így volt mire alapozni az érzéseinket. De az időközben nyilvánosságra hozott videók és trailerek alapján elég meggyőzően nézett ki a játék. És sikerült megugraniuk vajon a lécet? Úgy gondolom a nagy többség már jó előre kitalálta a választ.

A fejlesztők nem szaroztak sokat. Nincs összefüggő sztori, nem egy film alapjaira épül az egész játék, de nem is saját történetre. A recept annyiban merül ki, hogy a különböző Bond korszakokból kiemeltek néhány filmet, és ezeket kalapálták össze úgy, hogy minden egyes pálya egy-egy filmre épül, illetve azoknak a híresebb jeleneteire. Ezek pedig a Goldfinger, Őfelsége titkosszolgálatában, Holdkelte, A magányos ügynök, Halj meg máskor. No meg persze DLC formájában később kaptunk egy, a legújabb mozira épülő Skyfall misszió DLC csomagot is. Érdekes lehet az elgondolás, hogyan is oldották meg a Bond ügynökök közti karakterváltást? Pofon egyszerűen. Minden szituációban Daniel Craig játssza a 007-es szerepét, mint ahogy M karakterét is Judi Dench alakítja. Beszélhetünk itt licencről, vagy arról, hogy így kevesebb munkát kellett ölni a szinkronba, karaktermodellezésbe, ezzel még több pénzt megspórolva, a hangulatból viszont ezzel csipetnyit már sikerült is elvenniük. S habár így lehetetlen összekapcsolni a missziókat, azért elég ügyesen megoldották ezt a szituációt. A Skyfall nyitójelenetével kezdünk, amikor Bond elszántan harcol ellenfelével egy száguldó vonat tetején, de egy elvétett lövés miatt majdnem életét veszti, miközben a vízben fuldokolva emlékképek alapján éli át néhány küldetésének legfontosabb pillanatait.

Mint ahogy azt már leszűrhettük a megjelent trailerekből is, Bond pajtás kezd elkorcsosulni és leginkább a Call of Duty játékmenetére hajaz a Legends is. Igaz akadnak kémkedős jelenetek dögivel, amelyek megtörik a monoton futkározást és lövöldözést. Különböző hackelős minijátékok, kódtörés ujjlenyomat alapján, széftörés. Első két, három alkalommal még rendkívül szórakoztatónak tűnnek, de amikor már hatodjára csináljuk ugyan azt az eljárást, kezd egészen ellaposodni. A lopakodós, kémkedős részek is inkább vérontásba fajulnak el. Habár ügyelnünk kell a kamerákra, és a folyamatosan pásztázó őrökre is, mindez mit sem ér pisztollyal a kezünkben. Egyes szakaszokon ugyan megoldható a láthatatlanság és be is kell valljam, jobb is alkalmazni ezt a módszert, mert rengeteg felesleges lövöldözéstől kímélhetjük meg magunkat, a játékos még sincs rákényszerítve erre a stílusra, csak ritkán. Nagyon ritkán.

Bond mit sem érne kütyük nélkül. A klasszikusnak számító lézersugár kibocsátó óra, az altatólövedékkel felszerelt toll itt is megtalálható, de van még egy szuper okos Xperia telefonunk is, amivel bizonyítékokat fényképezhetünk le, hackelhetünk és ujjlenyomatok után kutathatunk, kivéve mikor nem egy egész létesítményt bénítunk meg vele. A játék java részében pedig szuperzsoldos módjára végzünk több száz ellenféllel, miközben a főgonoszok ellen ökölharcba bocsátkozunk. A játék azért próbálkozik, olykor autós üldözéses, helikopteres rajtaütéses, sílécen való meneküléses részekkel töri meg a monoton hangulatot, kisebb-nagyobb sikerrel. A fegyverek arzenálja mondhatni viszonylag nagy, van mi közül válogatni. Mindezek mellett a feladataink és a kihívások megoldásáért tapasztalati pontokkal jutalmaz a rendszer, amelyeket elkölthetünk fegyvereink fejlesztésére, vagy a különböző képességeinket javíthatjuk vele. Ez kimerül annyiban, hogy a különböző típusú puskákhoz vásárolhatunk nagyobb tárat, hangtompítót, lézerirányzékot, magunkat pedig felruházhatjuk olyan képességekkel, mint a gyorsabb tárazás, nagyobb életerő, halktalan séta, stb… Az XP-vel pedig nem kell spórolni, az ügyesebbek akár minden fejlesztésre sikeresen beruházhatnak. Tapasztalati pontjainkat a kijelölt ládikáknál költhetjük el, ahol fel is szerelhetjük a kiegészítőket az aktuális fegyvereinkre. A nagy gond csak annyi, hogy némelyik pályán olyannyira el vannak dugva ezek a pontok, hogy a figyelmetlenebbek könnyen elsétálhatnak mellettük. De ha szorul a hurok, alkalmazhatjuk a szabad kezes harcot is. Egy két pofon az ellenfélnek és már terül is. Életerőnk természetesen regenerálódik, de nehezebb fokozaton rá leszünk kényszerítve az elsősegélycsomagok és a golyóálló mellények keresésére. A pályákon összeszedhetjük az éppen aktuális főgenyához tartozó cuccokat (például akta, mobiltelefon) így megnyithatjuk később a karakterüket.

De időközben kifőtt a fekete leves is. Nos, a játék grafikai megjelenítéséért ugyan az a koros, csúnya IW motor felelős, amely a Goldeneye Reloaded-et is hajtja. Mit mondjak. Nincs mit szépíteni. A grafika nem szép, az engine elavult, a karaktermodellek szögletesek, fizika nuku, rendes sérülésmodellről nem is beszélhetünk, mesterséges intelligencia pedig a béka feneke alatt helyezkedik el. Részletes grafikai beállításra nincs lehetőségünk se a játékon belül, sem egy külsős Launcher keretében, a felbontáson kívül a játék maga kalibrál be mindent a számítógép teljesítményéhez mérten. De legalább fix 60 FPS-el fut a játék. Minden jó elrontója a PC-s portolás. Nem elég, hogy a játék unalmas, monoton, nagyon hamar ellaposodik a hangulata, még a technikai részével is sikerült rátenniük még egy lapát szart a ganédomb tetejére. A célzás nagyon nehézkes. Az egér alig fordul, normálisan becélozni az ellenfelet lehetetlen. Ezen nem segít az sem, ha az érzékenységet állítjuk, csak rontunk a helyzeten. A játék hiába fut szépen, ha sok karaktert kell megjelenítenie egyszerre, nagyon beakad, a hang elkezd szaggatni ami rendkívül irritáló. Olyan mértékben megöli a hangulatot, hogy én is csak azért vittem végig a játékot, nehogy a levegőbe beszéljek. Az ellenfelek semmi intelligenciával nem rendelkeznek. Könnyen megkerülhetők, egy kisebb csoportot akár puszta kézzel el lehet intézni bármiféle komolyabb sérülés nélkül. Azt pedig csak hab a tortán, hogy egyes esetekben egy nagyobb, 20-30 fős csoporton simán átszaladhatunk, egyetlen ellenfél likvidálása nélkül is. De ez igaz a bajtársainkra is, akik inkább hátráltatnak, mint segítenek. Az animációk viszont elég kellemesre sikeredtek. A közelharci mozdulatok elég látványosak és eltérőek, az átvezető animációk is korrektek szerintem. A bossharcokra ugyan ez már nem jellemző. Mindig ugyan azt a pár mozdulatsort kell ismételnünk. Kis bunyó, néhány ütés a bordákba és az arcra, majd kiütni az ellenfél kezéből a segédeszközt (általában vascső) majd újabb bunyó. Első egy-két alkalommal még izgalmas, utána már csak unalmasan fogjuk nyomogatni ugyan azt a 7-8 gombot. A fedezékrendszer is viszonylag jól működik. Könnyedén kihajolhatunk, majd vissza, de azt azért érdemes tudni, hogy valamiért nem mindig hajlandó működni ez a rendszer. Ettől eltekintve nekem ez tetszett. A szinkron talán még menthet valamit a helyzeten. Daniel Craig-en kívül minden karakternek a mozivásznon szereplő színész kölcsönzi a hangját. A pályák ugyan alig-alig emlékeztetnek a filmbéli másukra, hasonlóságot is csak nagyon kis mértékben fedezhetünk fel. A játékidő úgy 6 órára nyúlik, amiben benne van az irányítással való vesződés is.

Mondanom sem kell, többet vártam volna a 007: Legends-től. De ezzel amint látom nem csak én vagyok így. Unalmas, monoton a játékmenet, agyatlan lövöldévé alakultak át a Bond játékok az utóbb években. Az elképzeléssel semmi bajom sincs, talán még működött is volna, ha kicsivel több odafigyelést szentelnek a játéknak. Időközben az Eurocom le is húzta a rolót, nem is csodálkozom rajta, vajon miért. Aki kihagyja ezt a kalandot, az semmiről sem marad le. Aki mégis lenne olyan elvetemült, hogy megvegye, az ne a PC-s változatért nyúljon.

5/10