GameCenter - A játékok központja

Nem telhet el év új Call of Duty játék nélkül, így a mára megszokott felállás szerint 2010-ben a Treyarch volt a soros az új epizód elkészítésében. A World at War valljuk be, jól sikerült, a kritikusok és a játékosok is egyaránt szerették, így bizakodóan állt mindenki a Black Ops-hoz, ami egy igazán méltó darabja lett a Call of Duty sorozatnak, bár kiérdemelné a sorozat legjobban sikerült része titulust is. Hogy ezt miért gondolom így, azt bővebben kifejtem.

Történéseink az 1960-as években játszódnak. A cselekményszál központi főhőse, Alex Mason egy székhez kötözve tér magához, körüs-körül hatalmas monitorok veszik körül, fejében folyamatosan egy számsorozat cseng. Vallatói jól láthatóan ismerik a fogjot, és mindenfélét kérdeznek tőle a múltjával kapcsolatban. Leginkább a bevetéseire kíváncsiak, no meg egy csomó létfontosságú információra, ami milliók életét mentheti meg. A helytelen választ és a némaságot pedig egy fincsi elektrosokkal jutalmazzák. Mason emlékein keresztül nyerünk mélyebb betekintést a Black Ops egyjátékos kampányába, melyben persze több sorstárs történeteit is megismerhetjük.

Mason mellett többször is alkalmunk lesz átélni a történéseket Mason társa felett, a CIA ügynök Jason Hudson szerepében, illetve visszatér a World at War-ból is megismert Viktor Reznov is, akinek a története egy külön csavar, amely sokat dob a játék sztoriján. S habár a Call of Duty játékosok számára ez nem nagy újdonság, hogy párhuzamosan több karaktert is irányíthatunk, a Black Ops esetében ez mégis nagy jelentőséggel bír, mert a sztorit így több vonalon keresztül élhetjük át, más-más karakter szemszögéből, mely sokszor teret enged bepillantani egy, s ugyan azon küldetés végigjátszásába más karakterek szemszögéből. Ez rendkívül izgalmassá teszi a játékot és a játékost is képes a székbe kötözni hosszú órákon keresztül, mondván: Ezt a pályát még végigviszem.

A küldetések és helyszínei rendkívül változatosak. Részt vehetünk az 1961-es, kubai Disznó-öbölbeli misszióban, melynek elsődleges küldetése Fidel Castro likvidálása, de harcolhatunk Vietnámban, a Hong-Kong-i épületek tetején is futkározhatunk, ismét ellátogatunk a kimaradhatatlan Oroszországba és még magával az amerikai elnökkel, John Kennedy-vel is találkozunk majd. Ezeket a pályákat rendkívül változatosan adagolja a játékosok elé a program, sose érezzük magunkat unottan, hogy már megint ugyan azon a terepen kell mozognunk. A játékmenet nem változott semmit. A folyamatos futok előre és lövök mindenre, ami mozog perspektíva megmaradt, viszont néhány új játékmeneti elem helyet kapott. Lehetőségünk lesz többet között bepattanni egy harci csónak volánja mögé, kezelésbe vehetünk egy harci helikoptert, és a géppuska állvány mögé is rendszeresen be fognak állítani minket egy kiadós akció keretein belül. Ami viszont nekem nagyon tetszett, hogy karakterünk végre él. Persze itt nem arra gondolok, hogy tud mozogni és vesz levegőt, hanem konrétan arra, hogy vége annak a személytelenségnek, ami eddig jellemezte az eddigi COD-ok főhőseit. Hősünk interakcióba lép másokkal, beszélget más karakterekkel, nem csak holmi parancsfelvétel miatt dörgölőznek oda az orrunk elé, hogy: Te! Fog TNT, felrobbant híd, oszt bódogság van. Az egyes átvezető jeleneteket itt is első személy szemszögből éljük át, miközben egy másik képernyőn egy másik kulcsfontosságú történést láthatunk, illetve vagy megtanulták a srácok a kamerakezelést, vagy csak mertek újítani az úgynevezett átvezető jelenetekkel, én nem tudom. De az biztos, hogy baromi jól áll a játéknak.

A játék alatt még mindig az IW engine áll, ami igaz, hogy nem a technológia csúcspontja, de ettől függetlenül még vállalható az, amit látványilag képes nyújtani a felhasználóknak. Talán egy picit instabil a kód, mert egyes helyszíneken képes hatalmas szaggatást produkálni, míg a játék többségében simán hozza az elvárt 30/60 FPS-t. Szerencsére ez csak nagyon minimális időközönként fordul elő. Effektek terén világmegváltás nem történt, ami a World at War-ban nekem bejött, az itt is megmaradt, de ahogy látom egy picivel cenzúrázott verzióban fordul elő a testrészek leszakadása. A mesterséges intelligencia még mindig nincs a csúcson. Könnyű fokozatokon nem is érdemes belekezdeni a játékba, mert gyakorlatilag a késünkkel kivégezhetünk bárkit, annyira lassú reagálásúak és buták az ellenfelek. Persze a kis mocskos sárgák itt is ránk vetik magukat néha, de ez kevés az örömhöz. És a kedvencemet már csak ne is említsem, amikor a társaink beállnak a tűzvonalba, vagy kiszorítanak a fedezék mögül. A hangokba nem kötnék bele. A fegyverek, szinkronok teljesen jók lettek, a zenéről sok mindent nem tudok mondani, mert hát hogyismondjam: Olyan Amerikás. Ezt nem lehet leírni. Viszont helyenként igazán jó kis licenszelt, Vietnám feelinget keltő zeneszámok mennek, amiért külön dicséret jár a Treyarch-os srácoknak, mert ez még egy fokkal feljebb teszi azt a bizonyos hangulatmércét. A World at War legnagyobb erőssége, a zombi mód itt is visszatér szerencsére, amelyet kissé viccesen közelít meg a játék, hiszen a következő karakterek állnak a játékosok rendelkezésére: John F. Kennedy, Fidel Castro, Robert McNamara, és Richard Nixon. Ezek a nevek már önmagukban megadják a zombi mód alaphangulatát én úgy gondolom.

A Black Ops-al a Treyarch-nak sikerült elérnie azt a szintet, amit az Infinity Ward eddig elért a Call of Duty játékokkal. Egy remek, sokoldalú darabja ez a frencsájznak, amely 5-6 óra szórakozást biztosít mindenkinek, és emellett még ott a sokak által kedvelt, pörgős többjátékos rész is. Kapja meg ez is a sztender pontozást:

9.5/10

Eddig még nem fordult elő olyan, hogy egy rajongói modifikációra annyira felfigyeljek, hogy később az az oldalon teszt formájában is szerepeljen, de úgy gondolom, a mostani alany minimum megérdemel ennyi törődést. 8 évnyi munka után a Black Mesa végre elkészült, mindenki számára elérhetővé vált. Mondanom sem kell, hogy ezidő alatt többször is megnyerték a Moddb Év modifikációja díját és nem alaptalanul, hiszen mégis csak az 1998-as etalon, a Half-Life újradolgozásáról van szó, átültetve a teljes játékot a Source motor alá.

A történet rendkívül csavart, és az egész többről szólt, mint agyatlan lövöldözés. Talán ezért is vált a Half-Life milliók kedvencévé egy szempillantás alatt. A történetben pedig itt sem esett semmi változás, de egy kis emlékezet frissítés gyanánt elevenítsük is fel nagy vonalakban, miről szól a játék. Főhősünk, Gordon Freeman az Új-Mexikói sivatagban elhelyezkedő Black Mesa kutatási létesítményben dolgozik, ahol éppen teleportációs kapuk nyitásával kísérleteznek. Egy balul elsült kísérlet után az egész létesítményben felülkerekedik a káosz. Különböző élőlények lepik el az intézményt, melyekkel szembe kell néznünk, de időközben a kormány is kirendeli a helyszínre a különleges erőket, hogy megtisztítsák az egész kócerájt és lehetőleg ne maradjon bizonyíték a szerencsétlenség után.

Mi jellemzi a modot? Az eredeti játékban megtalálható pályákat szinte ugyan olyan formájában varázsolják a készítők a képernyőinkre. Szinte, mivel néhány szakasz kissé eltér az eredetitől. Az adott szakasz vagy kisebb, vagy nagyobb, mint azt megszokhattuk, de akadnak olyan pályarészek is, ahol más fejtörővel fogunk tudni továbbjutni, miközben folyamatosan a hatalma alá kerít a Deja Vu érzés. A régi fegyverarzenál is visszaköszön, melyek szinte semmit sem változtak, habár azon ne lepődjünk meg, hogy a feszítővasat az eredetitől eltérően máshol fogjuk megtalálni. A pisztoly itt nem kapott másodlagos, folyamatos tüzelési funkciót, illetve a Magnum kapott egy irányzékot, amelyet elég szépen lehet használni, ha a játékos egyáltalán kíván élni a lehetőséggel. Az ellenfelek mind egytől-egyik személyesen üdvözölnek. A Half-Life 2 után érdekes lesz ismét a Vortigaun-ok hatalmas szemébe belelőni, de a HECU katonák is elég szívósak tudnak lenni olykor.

Magáról a játékról sok mindent nem lehet elmondani, hisz ezt már a Half-Life teszt során kifejtettem. Inkább beszéljük a technikai újításokról. A játékot a 2007-es Source motor hajtja, ami ugye már nem számít se újnak, se szépnek, összegségében a látvány mégis elragadó. Igaz néhány textúra kicsit kockás és szögletes, de mindezt egyensúlyozták a készítők az effektekkel. A radioaktív trutymó, ahogy rákerül Gordon ruhájára és a fegyverre egy szerencsétlen találkozás közben a Bullsquid-al nagyon jól néz ki, illetve a zavaros effekt is nagyon hangulatos, amely akkor jelenik meg, ha közel kerülünk ezekhez a radioaktív anyagokhoz. A rongybaba effekt is remekül működik és a sérülésrendszert megtoldották még annyival, hogy egy nagyobb robbanás után az ellenfelek testrészei leszakadnak a testükről. A szinkron jó lett, mégis megöli az a tény, hogy az egészet forgatókönyvet csak egy maroknyi ember olvasta fel. A tudósok, biztonsági emberek hangja egytől-egyig ugyan az, habár a jó öreg Dr. Kleiner hangja a régi maradt. Összefutunk még Eli Vance-el is, bár őt más szinkronizálja. Habár ez elég gyenge érv egy INGYENES játék esetében, amelyet rajongók készítettek, így én ezt nem is titulálnám negatívumnak, csak megemlítettem, mint érdekességet. Ezzel ellentétben a zene irgalmatlanul jó lett. Annyira hangulatos, hogy minden egyes dallama tökéletesen illeszkedik a játékhoz. Ha nem tudnám, még azt is elhinném, hogy ezek az eredeti játék zenéi, csak újradolgozva. Az zenék egy része kissé szomorú, lassú, mint ha azt mesélné a játékosnak, milyen szörnyű események is zajlottak le a Black Mesa-ban. Máskor pedig hirtelen átvált gyors, pörgős ritmusba, amely az akció dús részek alatt hatalmas adrenalin löketet adnak a játékosoknak. Nem bírom ki, hogy ne említsem meg Joel Nielsen nevét, akinek ezeket a remek zenei aláfestéseket köszönhetjük. (A honlapjáról ingyenesen letölthető az OST, aki úgy gondolja, hogy megérdemel érte pár dollárt, az támogathatja is) A lemeznek viszont másik oldala is van, így emellett sem tudok úgy elmenni, hogy ne kössek bele. Habár a lista 30 zeneszámot tartalmaz, ezek mégis csak nagyon ritkán csendülnek fel a játékban, akkor is csak egy kis időre, ami miatt én kissé szomorú voltam. Legalább a lövöldözős részeknél lehetett volna a zene interaktív, hogy addig szóljon, amíg ki nem irtottunk minden egyes HECU katonát az adott szakaszon.

Hibák természetesen itt is akadnak, mint minden játékban. A legfájóbb és legidegesítőbb jelenség az ugrás. Gordon olyan kicsit ugrik, mint egy óvodás kislány. Egy csőre szinte lehetetlen felugrani természetesen, csak úgy küszöbölhető ki a probléma, ha ugrás után a guggolás gombot is lenyomva tartjuk. Mire erre rájöttem, engem is megszivatott a játék rendesen, és ez a jelenség főleg akkor elég kellemetlen, ha egy olyan részhez érkezünk, ahol nekifutásból kell ugranunk. Számoljunk csak: előrehaladás, sprint, ugrás, guggolás. Ez 4 gomb lenyomását igényli egy időben. Néha előfordulnak még olyan apróságok, mint például a kisvonat fennakad a liftes részeknél, vagy futás közben beleakadunk a korlátokba és a mesterséges intelligencia sem remekel mindig. Általában elég masszívan és tökösen harcolnak a katonák, még a legkönnyebb fokozaton is akadtak olyan pillanatok, hogy rendesen megszorongatták a tökömet a kopaszok, mire sikerült likvidálnom az osztagot. De mégis vannak pillanatok, amikor szerencsétlenek csak bambán állnak, nem tudják, mit is kezdjenek magukkal. Úgy festenek, mint egy csapat újonc, akiket épp most küldtek ki a csatatérre harcolni, miközben életükben most fognak először fegyvert. Az idegen élőlényekkel nincs probléma, azok mihelyst a látószögünkbe kerülnek, jönnek és dorombolnak. Vagy egy erős hanghullámmal, vagy egy fincsi villámcsapással. Habár a játék csak a Lambda Core szintig játszható végig, még így is 8-10 órás játékidőt kínál, ami valljuk be, nagyon jó arány a mai 2 órás Call of Duty játékokhoz képest. A Xen pályákat és a Deathmatch funkciót a készítők későbbre ígérik.

Epekedve vártuk, sokan halottnak titulálták, de végre itt van. És ha nem is teljes egészében, de mégis öröm lepi el kicsiny színünket, hogy a múlt évtized legjobb kalandját most újból átélhetjük, HD minőségben. A Valve irigykedve tekinthet ezekre a srácokra, akik szabadidejüket nem sajnálva, a munka és iskola mellett nem egy éjszakájukat áldozták bele a projektbe, mindezt saját zsebből finanszírozva. A gyümölcs beérett és nem rohadt. Aki még nem játszott a klasszikus első résszel, annak itt az ideje megismerni egy remek történet kezdetét, aki pedig játszott vele, az már minden bizonnyal 5x végigvitte a Balck Mesa-t.

9.4/10

A ’90-es években, amikor az Id Software Quake és Doom játékai uralták az FPS műfajt mind játékélményben, mind grafikai tudásban, nem igen lehetett találni olyan játékot, amely képes lett volna szembeszállni ezekkel a remekművekkel. De egy kis csapat, amely az Epic Games névre hallgatott, megpróbálkozott a lehetetlennel és elkészített egy olyan grafikus motort, amely méltó lehet arra, hogy versenybe szálljon az Id ellen. A nagyszerű motor alá pedig már csak egy játék kellett, amivel demózható a technológia. Ez a játék pedig az Unreal volt, amely 1998-ban meg is jelent.

A történet egy fogolyról szól, aki egy szerencsétlen kényszerleszállás után a Na Pali nevezetű bolygón landol. A kijutás viszont nem annyira egyszerű, mivel a bolygó a Skaarj faj megszállása alatt áll, akiknek az a céljuk, hogy begyűjtsék a nagy mennyiségben fellelhető tarydium kristályt. Így a mi kis ’’egyszerű” szökésünk mellett kénytelenek leszünk felvenni a harcot az idegen faj ellen, miközben próbáljuk elhagyni a bolygó légkörét.

Habár az Unreal próbál lépést tartani a vetélytársakkal, önmagában mégsem nevezhető egy tipikus shooternek. Miközben úton-útfélen belebotlunk majd egy, vagy több, a halálunkat akaró Skaarj-ba, vagy netán más ellenségbe, temérdek akadályt kell leküzdenünk a továbbjutás érdekében. Ez leginkább különféle karok húzogatásában és rejtett gombok nyomogatásában nyilvánul meg, de lesz, ahol más logikai feladvánnyal kell megküzdenünk. Ez a játékmenetnek nagyon jót tesz, mivel az agyatlan lövöldözés mellett a játékost gondolkodtatásra is kényszeríti, ami szép és jó is, de néhol olyan erősséggel próbálkozik, hogy könnyen beletörhet az egyszerű játékos bicskája, ami miatt otthagyja a játékot.

Ellenfelek és fegyverfelhozatal terén is széles a játék skálája. A sokat emlegetett Skaarj-ok mellett meglesz még a gondunk a rakétavetős nagydarab mutánsokkal, a kicsi, de annál idegesítőbb pókokkal, repülő szörnyekkel és titánokkal is. De minden nehézség leküzdhető, ha a megfelelő fegyvert használjuk az adott pillanatban. Válogatni pedig lesz miből. Rendelkezésünkre áll többek között egy pisztoly, energia fegyverek, gépfegyverek, rakétavető, mesterlövész puska és a biofegyver. Mindebben az a szép, hogy mindezek rendelkeznek egy másodlagos tüzelési funkcióval is, ami egy nagyobb ellenfélnél, vagy több darabnál igen jól jöhet. Kalandunkat pedig különféle kiegészítők segítik, mint például a zseblámpa, fényrúd, fordító, testpáncél, búvárfelszerelés, stb…

Technológiailag az Unreal csúcskategóriásnak mondható a maga korában. A mai viszonylatokhoz képest ez meglehetősen viccesnek hangozhat, de a motor képes hatalmas tereket kezelni, fő erőssége pedig a nyitott tájak könnyű kezelhetősége, ami miatt igazán kitűnt az ellenfelei közül akkoriban. A grafika önmagában nagyon szépen néz ki, az olyan extrákról nem is beszélve, mint a testrészek leválása. (például a Ripper esetében, ami könnyűszerrel szedi le áldozataink fejét) A fegyver és karaktermodellek jól kivannak dolgozva, és még a mesterséges intelligencia is ötösre vizsgázik. Ha rakéta vetővel támadunk, akkor az ellenfelek próbálnak kitérni a lövés elől, de a közelharcot sem részesítik hátrányban, főleg, ha többen vannak. Nem piskóta a játék, nem kell lebecsülni. A zene is kiváló, ezt részletesebben nem taglalnám, mivel ezt az Unreal Tournament cikkemben is leírtam már. (Történetesen előbbi játék sok dallamot átvitt a nagy elődből, kicsit átdolgozva). Egy kicsit had kavarjak bele a fekete levesbe. Szóval a fekete levest most szó szerint is lehetne értelmezni, mivel a játék szerintem túl sötét. Az oké, hogy ezáltal a játékos rá van kényszerítve a zseblámpa és a fényrúd használatára, de sok esetben ezek nem elérhetőek a pályákon, és vannak kapcsolók, melyek az ilye sötét helyek legmélyére vannak eldugva, amit észrevenni szinte lehetetlen. Őszintén szólva én nem állok távol a régi játékoktól, ami az itt fellelhető cikkemből kiindulva könnyen leszűrhető, így nyitott vagyok minden ’’új” felé. Megértem, és tisztában is vagyok vele, hogy a régi játékok mind a logikai feladványokra építkeztek, de számomra az Unreal mint ha kicsit eltúlozta volna a dolog ezen részét. Sokszor hosszú percekig mászkáltam egy adott szakaszon, mire rájöttem, melyik kapcsoló hol is van, és mit is hoz működésbe, ami miatt sokszor még a játéktól is elment a kedvem egy kis időre.

Ezektől függetlenül én úgy gondolom, hogy az Unreal egy etalon játék, és méltó az olyan nagy nevek mellett, mint a Quake, Doom, vagy a Half-Life. Az öreg motorosoknak szerintem nem mondtam semmi újat ezekkel a szavakkal, de aki vágyik egy kis old school-ra és szereti a kihívásokat, azoknak bátran ajánlom a játékot.

8.7/10

Ha még emlékszünk a második rész záró képsoraira, akkor a nyitás eléggé Deja Vu érzést kelthet bennünk. Ha nem, akkor a játék egy pár perces filmecskében feleleveníti előttünk az eddigi történéseket. Kratos, Gaia hátán a többi Titánnal egyetemben az Olimpusz csúcsára tart, hogy megküzdjenek az Istenekkel. Kratos pedig dühös, nagyon-nagyon dühös és bosszúra szomjas, melynek súlyát már a játék első perceiben érezni fogjuk a Poszeidón ellen vívott gigantikus harcunk során. Az előző részekhez hasonlóan Kratos itt is elveszti erejének eddigi nagyságát és fegyvertára nagy részét, így most Hades birodalmától kiindulva, számos Istent legyilkolva vezet el utunk az Olimpusz csúcsáig, Zeuszhoz, hogy megvívjuk vele a nagy csatát.

A God of War 3 nem csak brutalitásban és a vér mennyiségében szárnyalta túl elődeit, de grafikában is. Elképesztő, milyen szépre sikeredett a játék. A fények, a karakterek modellje, a víz tükröződése, a mozgás animáció annyira remekül lett megcsinálva, hogy számomra 2010 legszebb játéka lett a God of War 3. (És szerintem még a mai napig is csak egy-két játék képes felvenni vele a versenyt ilyen szinten). Az átvezető animációk mind valós időben futnak, mindez pedig fix 60 FPS-en fut, a legtöbb esetben. A szinkronhangok maradtak a régi színészek, kivéve azoknál a karaktereknél hallhatunk eddig ismeretlen hangot, amelyek eddig még nem szerepeltek a játékban. És mit kell mondjak: teljes átéléssel játsszák a szerepüket, lenyűgöző! A zene is zseniális. Néhány régi dallam helyenként azért még itt is felcsendül, de az új muzsikák is mind-mind megállják a helyüket. Mesterséges intelligenciáról különösképpen nem is kell beszélnek, mert az ide nem nagyon való. Habár olyan nagy bakikat, hogy nem támadnak ránk, vagy elkerülnek, nem csinálnak, úgyhogy ezzel nincs is gond. Néha viszont hajlamos a játék arra, hogy befagyjon, de az is lehet, hogy csak az én készülékemben van valami hiba. A játék egyébként 10 óra masszív akciót kínál, szóval kaja-pia túlélőcsomagot készítsünk be magunk mellé, mielőtt elkezdenénk játszani a játékkal.