GameCenter - A játékok központja

A Crytek 2004-ben robbant be a köztudatba a Far Cry nevezetű játékukkal. A játék grafikájáért felelős CryEngine hatalmas elvárásokat támasztott fel és nem utolsó sorban a játék szép is volt. Olyannyira, hogy a legtöbb vetélytársnak akkoriban (Half-Life 2, Doom 3) igen nagy konkurenciát állított. A gépezet viszont egy percre sem állt le a németeknél, a 2007-ben debütáló Crysis még magasabbra emelte a lécet, legalább is ami a hardvereket említi. Hogy a felemásan sikeredett, techdemónak is csúfolt Far Cry után képesek voltak-e talpra állni a srácok, az most kiderül.

2020-ban járunk, amikor is egy trópusi szigetre hatalmas meteor csapódik. Amerikai tudósok rögtön elindulnak, hogy feltérképezzék a különös jelenséget, ez viszont az észak-koreaiaknak nem nyeri el túlságosan a tetszésüket, ezért összekapkodják a tudósokat. A hadsereg egy különleges alakulatot küld a tudósok megmentésére, amelyben mi is szerepet kapunk.

Különleges alakulatnak különleges felszerelés. Az osztag minden egyes tagja egy különleges nanoruhát visel, amely lényegesen megkönnyíti a képzett katonák dolgát. A ruha különleges testi adottságokkal képes felvértezni viselőjét. 4 mód közül válogathatunk. A páncél mód a golyók által okozott sebzés egy jelentős részét képes elnyelni, ezzel megvédve viselőjét. A sebesség móddal komolyabb sebességet nyerhetünk, így vészhelyzetben nagyobb az esélyünk a menekülésre. Az erő móddal képesek vagyunk betörni az ajtókat, magasabbra ugrani, nehezebb tárgyakat felemelni vagy távolabbra hajítani őket. Végül, de nem utolsó sorban álcázhatjuk is magunkat. A nanoruha kis mértékben képes minket átlátszóvá tenni minket, így könnyebben becserkészhetjük ellenfeleinket. A ruha energiája természetesen fokozatosan regenerálódik, így egy adott képességet csak limitált ideig, de korlátlanul képesek vagyunk használni.

Ezeket a képességeket a terepnek hála tökéletesen lehet alkalmazni és kombinálni. Úgy látszik, a készítők még mindig nem tudtak eltérni az alapoktól, így ismét egy trópusi szigeten találjuk magunkat. A Far Cry-ban adott szabadság hála a jó égnek itt is meglesz, így egy adott pontot többféleképpen is megközelíthetünk, ami taktikázás szempontjából nagyon hasznos, főleg, ha egy jól őrzött bázisba kell behatolnunk. A ruha mellett a fegyverarzenál is segítségünkre lesz. Ennek az a hatalmas előnye, hogy fegyvereinkre különböző kiegészítőket szerelhetünk. Például lézercélzót, lámpát, reflexirányzékot, rohamtávcsövet, gránátvetőt, hangtompítót. A szigeten való közlekedést járművek könnyítik meg, melyekkel még lőhetünk is a rájuk felszerelt géppuskával. Emellett lehetőségünk lesz bepattanni egy repülőgép pilótafülkéjébe és egy tankba is, még ha csak egy-egy rövid pálya erejéig is. A cél adott. Hogy hogyan közelítjük meg a célpontot, azt már csak rajtunk múlik. Sajnos a feladatok skálája nem valami széles. Általában egy zavarót kell kikapcsolnunk, vagy megsemmisítenünk egy hajót, esetleg tankot. Mást nem igazán fognak ránk bízni.

Itt jön el az áradozások ideje. A CryEngine 2 bámulatosan szép. Sőt. Egyenesen gyönyörű. Szavakkal nem lehet leírni, amit a játékos elé tár. Gyönyörűek a textúrák, a fény-árnyék játékok meseszépek és még olyan apróságokra is odaügyeltek, mint a tengeri élővilág jelenléte, vagy hogy a fák pont ott törjenek el, ahol épp egy lövéssorozat érte. DirectX 10-ben még szebb a látvány. Ami viszont fájó pont ellenben, hogy a látványnak megvan az ára. Mégpedig egy igen komoly hardverkövetelmény, amelynek 2007-ben elég kevés ember tudott eleget tenni. Mára ez ugyan már nem okoz nehézséget, de még így is komolyan a zsebébe kell nyúlnia annak, aki teljes pompájában szeretné élvezni a játékot. Beszéljünk kicsit arról, ami a motorháztető alatt található. A hangok önmagukban remekek, a szinkron azért hagy némi kívánnivalót maga után. A zenék nem rosszak, helyenként igen jó, ritmusos dallamok csendülnek fel, egyébként részemről nem említésre méltó, nem igazán ragadt meg bennem egy zene sem a játékból. Bár az is igaz, hogy csak elég ritkán hallhatóak. A mesterséges intelligencia is kissé foghíjas. A koreai barátaink szépen taktikáznak, rohangálnak fel-alá, mint a mérgezett egér, ha közéjük lövünk egy távcsöves puskával, viszont a cloke (láthatatlanság) mode-al nem tudnak mit kezdeni, még sokszor akkor sem, ha tőlük 4-5 méterre aktiválom a tulajdonságot. Ezzel szemben a kis vágott szeműek képesek 200 méterről úgy kiszúrni, hogy a legnagyobb dzsindzsásban kerestül-kasul vágok át mindenen a táboruk felé. Ez azért egy kissé furcsa, nem igaz? De enm is ez a legnagyobb baj. Hanem amit már a Far Cry-ban is szívemből gyűlöltem. Azok a mocskos űrlények. Míg fel nem bukkannak, addig nekem a játék igazán élvezhető. Ki nem szeretné halomra szívatni szegény kis sárgákat a nanoruhákkal? De ez a szörnyes mizéria számomra borzalmas élményt nyújtott. Nem elég, hogy sokszor egy tárat kell ereszteni a rohadékokba, de az a része a játéknak, amikor a barlangjukba kell behatolni, egyenesen borzalmas. A karakter forog össze-vissza, az egész rendszer teljesen átláthatatlan. És akkor így navigálj és találj ki az útvesztőből. Melyik idióta találta ezt ki? Annyira elvette a kedvemet a játéktól, hogy szívem szerint ezen a ponton abba is hagytam volna a játékot. Természetesen ez csak az én szerény véleményem, ettől függetlenül lehet, hogy másnak ez bejön. Nálam nem nyert hangszórót.

Egy remek játék a Crysis, de ha úgy nézünk rá, mint teljes értékű játék, valahogy megvan bennünk az az érzés, amiért úgy fogjuk gondolni, hogy valami hiányzik belőle. Ettől függetlenül remek hangulata van, de nálam fele arányban a játék elhasalt: Invaders MUST DIE!

8.5/10

Koppintások a játékvilágban mindig is voltak, vannak és lesznek. A Grand Theft Auto széria töretlen sikerét sok játék kívánja meglovagolni, de inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. A sorban megtalálható egy Saints Row névre keresztelt játék is, amely 2006-ban robbant be a konzoljátékok piacára és sikerült olyan eladásokat produkálnia, hogy a második rész is megszülethessen belőle. A PC-s játékosok örülhettek, hiszen ez az epizód immáron a számítógépeken is elérhető. Vagy inkább mégse kellene túlzott örömbe esnünk?

A történet 5 évvel az első rész cselekménye után folytatódik. Stilwater város fogdájának gyengélkedő osztályán tér karakterünk magához, aki arra eszmél, hogy amíg ő kómában volt, a városba különféle bandák fészkelték be magukat. Nincs mit tenni, össze kell szedni a bandát és ki kell pucolni őket, hogy a város ismét a Saints irányítása alá kerülhessen. Nagyvonalakban ennyi a történet. Habár elég karcsú, egy alapjában bandák közti háborúskodásra épülő játékban ez épp elég. A sztori ugyan kicsit összetettebb, mert lesz itt árulás, csalás és mindenféle egyéb finomság, ami a történetet hivatott feldobni, de valamiért én nem ezért szeretem a Saints Row-ot.

Sandbox játék révén a játékos itt elég nagy pórázra van engedve. Kezdve azzal, hogy a karakterünket részletesen testre szabhatjuk. Választhatunk neki nemet, hangot és a testi adottságait is a saját szájízünk szerint állíthatjuk be. Habár a skála mondhatni elég széles, némi kívánnivalót azért hagy maga után szerény véleményem szerint. HA ez még nem lenne elég, különböző ruhadarabokkal, tetoválásokkal és testékszerekkel is ékesíthetjük a külsőnket, létrehozva az általunk megálmodott, tökéletes karaktert. Járműveinket feltuningolhatjuk, ami meglepő, hiszen egy elég részletes tuningrendszert ad a játék a kezünkbe, amivel meglepően szép kocsikat varázsolhatunk. Ezeket később elmenthetjük a garázsunkba, így ha véletlenül felrobbanna útközben, bármikor előhívhatunk egy új darabot az otthonunkból. Ez nekem személy szerint nagyon tetszett és követendő példa lenne bármely játék számára! Az utcákon ehhez mindent találunk, mi szem-száj ingere. Kocsik széles skálája áll rendelkezésünkre, ezek mellett vannak kétkerekűek is, csónakok, hajók, helikopterek és még jetski is. Fontos megemlíteni a tiszteletrendszert a játékban, mivel ennek a szintjétől függ, hogy mikor nyílnak meg a további küldetések előttünk. Tiszteletet sok féleképpen lehet szerezni. Például ellenséges bandatagok levadászásával vagy területfoglalással. A sztori körülbelül 16-17 óra játékidőt ölel fel. Ezt az időt különféle mellékküldetésekkel tágíthatjuk. Kérem szépen itt minden állatságot megtalálhatunk, amit ki lehet találni. Lesz itt károkozás időre vagy pénzre, járókelők megverése, károkozás saját magunkban és még igazából sorolhatnák egy oldalon keresztül, de nem lőném le előre a poént, mindenki tapasztalja meg saját maga. Mindehhez egy aligha változatos fegyverarzenál áll rendelkezésünkre. A klasszikus gumibot, pisztoly, SMG, shotgun, RPG kombó mellett sok újdonságra ne számítson az ember, hacsak nem az öklére, mert a különböző harci betanulásával stílusok meglehetősen vicces animációkat csalogathatunk elő. Ami mégis megdobja a hangulatot, hogy az egyes küldetésekben ezekhez végtelen mennyiségű lőszert kapunk, de a megfelelő mellékküldetések teljesítésével szabad kóborlás módban is rendelkezésünkre áll a kifogyhatatlan muníció. Arról már nem is beszélve, hogy az életerőnk magától regenerálódik egy kis idő elteltével.

Eddig fényeztem a játékot, de hajjajjjaj, a feketeleves még csak most jön. Kapott szegény játék hideget-meleget mindenkitől, de bekell vallani, nem mindhiába. A PC-s port rendkívül vérszegényre sikeredett, ami miatt rengeteg hiba van a játékban. Az egyik legidegesítőbb a Fast Forward nevű jelenség, amikor a játék irracionálisan nagy sebességgel fut. Sajnos ez nálam is jelen volt mindvégig, amíg játszottam, de a hiba kiküszöbölhető, szerencsére. (Vagyis korrigálható) Ezen belül a játék telis tele van apróbb hibákkal. Az még csak hagyján, hogy a mesterséges intelligencia rendkívül idióta, mert képesek kifutni az autók elé, beragadni, meg minden marhaságra, de ezek mellett számtalan hiba van a játékban. Például az autók tuningoláskor beragadnak a garázsba, a karakterek hajlandóak beszorulni az autó, vagy mi magunk még a járművek alá is. A pontot arra a bizonyos I-re az autók irányítása teszi fel. Annyira el van cseszve, hogy egy motort képtelenség úgy eljuttatni A-ból B-re, hogy legalább egyszer ne csapódjak neki valaminek. Ezt leírni nem lehet, ezt tapasztalni kell. Még rengeteg dolgot felsorolhatnék, ha más is jutna eszembe, vagy bármi hasonló dologgal összefutottam volna, de felesleges, mert ebből mindenki le tudja vonni a következtetést. De tudjátok mit? Meglepő kijelentést fogok tenni. Amíg a Most Wanted esetében vérben álló szemekkel küldtem a mélyen tiszteletre méltó Black Box stúdiót a pokol kénköves bugyrába, addig a Saints Row 2 esetében hajlandó vagyok némiképp szemet hunyni a hibái felett. És tudjátok miért? Mert lehet fikázni, hogy innen meg onnan lop, de az érzés és az a merő komolytalanság, amit a játék felmutat, az páratlan érzés.

A grafika. Ööööö mit is mondjak. A Saints Row 2 a Grand Theft Auto 4 után jelent meg, így azt is mondhatnám: Szar, ocsmány, hányingerkeltő. Nem mondom ezt, mert szó mi szó: tényleg nem a legszebb játékok közé tartozik. Főleg ha már a GTA 4 mellett hoztam szóba, de bármely más címet emlegethetném 2008-ból. Legyen annyi elég, hogy a textúrák már nem a legszebbek, az effektek azért még hellyel közel tűrhetőek és összegségében nem csúnya a játék, csak a motor, ami hajtja, mondjuk ki kerek perec: elavult. De ez kit érdekel, hiszen a játékélmény mindenért kárpótol. A szinkronhangok néhol hagynak némi kívánnivalót maguk után, ezt főleg a főszereplő hangjára értem, de hogy valami pozitívat is említsek, Pierce hangját nagyon eltalálták. A zenekínálat igen széles. Rap rádiótól kezdve a klasszikus zenéig minden műfajban találunk zenéket, amelyek tényleg kellő odaadással lettek összeválogatva, énszerintem legalábbis. A játék magját kétség kívül a kétszemélyes kooperatív mód adja, amely szabadjára engedi a játékosokat, nem beszélve arról, hogy minden küldetést végigvihetünk barátunkkal karöltve.

Lehet szidni a Saints Row 2-t, de én azért szeretem, mert a játék nem veszi komolyan magát és ezt tisztán tudatja a játékos előtt. Egy merev GTA mellett ha csak 2 óra erejéig is, érdemes próbát tenni vele, mert páratlan hangulata van a játéknak. És emellett mocskosul bugos is, de aki igazán élvezi a játékot, az észre sem fogja venni ezeket a hibákat.

7.5/10

Napjaink egyik legismertebb játékai között van már az Assassin’s Creed. A sorozat eddig szinte minden évben jelentkezett egy új epizóddal. A tavaly megjelent, Revelations címet viselő rész az eddig felgöngyölített Ezio és Altaïr vonalat hivatott lezárni, kérdéseinkre választ adni.

Az események közvetlen a Brotherhood történések után zajlanak. Desmond lelke az animus szigeten ragadt, ami egy kóma állapotnak felel meg. Csak úgy juthat ki innen, ha összeszedjük azokat az emlékeket az ősei történetéből, amelyek befejezetlenek maradtak. Így jutunk el Konstantinápolyba, ahol a már kissé idős Ezio 5 elrejtett kulcsot keres, amellyel hozzáférhet Altair titkos könyvtárához. Minden megszerzett kulcs után Ezio egy látomáson keresztül éli át Altair életének legfontosabb mozzanatait. Ilyenkor lehetőségünk lesz Altair-t is irányítani, de a legtöbbet természetesen Ezio-val fogunk kalandozni. Sajnos az ígértek ellenére a Desmond vonal nem kapott túl sok figyelmet a sztori szemszögéből figyelve.

A Revelations nem sokat változott a Brotherhood óta. Konstantinápoly természetesen elegendő helyet kínál a felderítéshez és mire minden feladatot elvégzünk, az sem egy-két percbe fog kerülni. Egyszóval nincs panaszra okunk. Visszatérő elemeket fogunk találni ahogy azt már említettem. Például a tömegben elrejtőzés, harcosok felbérlése, asszaszin rend kialakítása, új tagok toborzása és minden, ami az eddigi részekben megtalálható volt, itt újra visszaköszön. Kivéve a ló. Az kimaradt. Gyorsutazásra itt is lehetőségünk lesz. Akár hajóval is megközelíthetjük a várost, de a földalatti csatornákat is használhatjuk átjáróként. Újdonságként elsősorban Ezio új játékszerét, a hookblade-t kell megemlíteni. Ez a kampó megkönnyíti a dolgunkat a mászáskor és az épületek között húzódó összekötő köteleken is könnyedén átcsusszanhatunk vele. Mindezek mellett az új mozdulatok végre hajtásánál is segítségünkre lesz. És ha már új mozdulatok. Ahogy Ezio felett is eljárt az idő, úgy tanult meg újabbnál újabb mozdulatokat. A harcok még intenzívebbek, mint voltak és olyan mozdulatsorokat hajthatunk végre, amelyekhez hasonlót eddig még nem tudtunk megcsinálni. Eszköztárunkat a bombák széles tárházával egészíthetjük ki. Alapanyagok az eldugott ládákban és holttestek átkutatása közben találhatunk, amelyekből az ahhoz kijelölt helyen saját bombát gyárthatunk. Ez lehet robbanószer, a figyelem elterelésére vagy ellenkező esetben felkeltésére irányuló füstbomba, ártalmatlan robbanóbomba. Csak rajtunk áll, mit készítünk. Őszintén megmondom, én ennek nem sok értelmét láttam, habár taktikázni nagyon jól lehet vele, a kraftolással én inkább nem bajlódtam. A Borgia tornyok felgyújtása, mint játékelem itt is előkerül, igaz némi újítással. Területeket (a játékban ezen területek elnevezése: Den) hasonló módon szerezhetünk, mint a Brotherhood-ban. Először meg kell ölni a terület kapitányát, majd felgyújtani a központi tornyot. A terület ezután asszaszin fennhatóság alá kerül, melynek bázisát fejleszthetjük a pénzünkből. Azonban ez nem elég, mert a területeinket a templomosok folyamatosan támadják, amelyet meg kell védenünk. Erre a feladatra kinevezhetünk (területenként) egy mester orvgyilkost, vagy mi magunk is levezényelhetjük a csatát. És itt jön a képbe a szerintem teljesen felesleges, tower defense szerű játékmód. Az elelnfelek folyamatos hullámban érkeznek, amelyeket különféle fegyverekkel felszerelt asszaszinokkal és blokádokkal állíthatunk meg. Ezekhez morálpontokra lesz szükségünk, amiket az ellenségek legyilkolásával kapunk. Habár ötletes, szerintem tök felesleges, unalmas és idegesítő. Én inkább hagytam, had foglalják csak el a területet, visszaszerezni úgy is sokkal egyszerűbb. És nem is időigényes.

A grafika nem igazán változott az előző részek óta. Szépnek szép, ez igaz, habár lehet nem ártana neki egy kis ráncfelvarrás. De nincs vele semmi probléma. A karakterek tényleg részletesen ki vannak dolgozva és még a tűzeffekt is nagyon jól fest, amit már az E3 alkalmával megmutatott demó küldetés során is láthattuk. Az animációk dicséretesek, ami leginkább a harcmozdulatokat érinti. A szinkronhangok is rendben vannak. A hagyományokhoz ragaszkodva a törökök is angol/török átfedéssel beszélnek, ami kicsit dob a beszélgetéseken. A zene is remek lett, habár az előző részeknél sem lehetett panaszra okunk etéren. Sokat hozzátesz a hangulathoz. A 16. századi Konstantinápoly remek odaadással lett megcsinálva. Nehéz nem beleélni magukat a környezetbe, amelyet nagymértékben befolyásol, hogy itt is beleütközhetünk híres építményekbe, csakúgy, mint az előző két részben is. A fent említetteken kívül nekem igazán nagy bajom nincs a játékkal. Bugokba sem ütköztem a vele eltöltött 13 óra (csak az egyjátékos kampány) során, viszont valahogy kevésbé tartotta fenn annyira az érdeklődésem, mint az előző részek. Félreértés ne essék, kellően izgalmas a Revelations, csak valahogy nem találtam elég vonzóerőt ebben a Konstantinápolyi világban. Mindenesetre nagyon jó újra irányítani a jó öreg Altairt, a rejtélyek pedig kellően izgalmassá válnak, ahogy közeledünk Ezio célja eléréséhez.

Ezzel az epizóddal tehát lezárult Altair és Ezio története, de Desmondra még vár egy utolsó(?) megmérettetés, amelyet már a 3. rész keretein belül élhetünk át. Egy szintén izgalmas és színvonalas játékot kaptunk a pénzünkért, amiben senki nem fog csalódni. A sorozat rajongóinak gondolom ajánlanom nem kell, aki meg nempróbálta, háááát az ne is ezzel kezdje el, már csak a történet miatt is.

9.0/10

Ha már egyszer ismét háborús övezetre tértünk, akkor úgy gondolom, ne bóklásszunk le erről az útról és maradjunk rajta még egy picit. Hiszen a kor játékainál már elengedhetetlen, hogy egy évbe ne jelenjen meg valami háborús FPS. Valahogy így lehetett ezzel a THQ is, ahol úgy gondolták, be kellene robbanni az éterbe és megmutatni a nagykutyáknak, hogy mi is vagyunk olyan jók, mint ők. Vagyis nem. Egyáltalán nem vagyunk olyan jók. Csak próbálkozunk. Ez röviden a Homefront esete.

Miről is van szó? Igen, a dicső Amerika már megint háborúzik, most viszont mindenek felett a haza megvédése a cél, nem pedig valami nagy, csúnya, gonosz hadvezér bácsi levadászása, aki sunyiban lézerrel belevilágított az elnök szemébe. 2027-re Észak Korea olyan mértékben megerősödött, hogy nyomban elfoglalta Dél-Koreát és egyesítette a két különálló részt. Ezután pedig jött az uzsonna, az Amerikai Egyesült Államok elfoglalása. A helyzet kilátástalan. Szemrebbenés nélkül mészárolnak le mindenkit, a felkelőket és az ártatlanokat is egyaránt. Ebbe a világba csöppen bele hősünk, Robert Jacobs, aki nem sokkal a megmentése után csatlakozik egy maroknyi lázadó csoporthoz, hogy felvegye a harcot az ellenséges erőkkel szmben. Izgalmasnak hangzik mi? Sajnos nem az.

Habár a történet szépen fel van építve és ezt hitelesítik a pályákon elészórt újságcikkek és a remek átvezető videók is, valahogy olyan érzésem támadt bennem ezen a röpke pár órán keresztül, hogy én ebbe nem igazán tudom beleélni magam. Valahogy túl sablonosnak tűnik az egész. Habár helyenként nagyon dramaturgikus elemeket alkalmaz, ami igazán szívszorító és tényleg elhiteti a játékossal, hogy könyörtelenül bánnak az áldozatokkal, ez összegségében nem igazán menti meg a játékot. Pár pálya után elképesztően unalmas tud lenni és még potenciált sem lehet benne lelni ami okot adna a végigjátszásra. Ezt kis mértékben az olyan dolgok mentik meg, amelyek próbálnak kitűnni a szürke lövöldözések közül. Hasonlóan szinte mindegyik Call of Duty-hoz itt is van lopakodós pálya, használhatjuk az UAV-ot és egy pálya erejéig még helikoptert is vezethetünk. Azt hiszem ezek mentették meg a játékot a csúfos bukástól. De hiába ezek az izgalmasnak tűnő elemek, mert mindez tömegmészárlásba torkollik és már majdnem megint ott vagyunk, ahonnan indultunk.

A Homefront nem igazán mert újítani. A már jól megszokott elemeket használja a játék. Vagyis modern fegyverek, ehhez tartozó modern kiegészítők, járművek. Utóbbiakon belül a Góliátot említeném meg, amely egy iszonyatos nagy erővel rendelkező szerkezet és a célpontjait nekünk kell megadni. Ezen felül sok újdonságot nem találunk. Az életerőrendszer is ugyan az, viszont azt vettem észre, hogy könnyű fokozaton is elég hamar kicsinálnak, ha véletlenül rambósat szeretnénk játszani. Ez tetszett, hogy a játék nem adja könnyen magát, közepes fokozaton már eléggé megizzaszthatja a rutinosabb játékosokat is. Ezért ajánlanám, hogy nehezebb fokozaton feküdjön neki mindenki, mert az én személyes rekordom (könnyű fokozaton) mindössze 3 óra volt. Ez siralmasan kevés. Még a Modern Warfare 3 is képes volt többet nyújtani, pedig azon is végig lehetett szaladni 5 óra alatt. Kétségkívül a Homefrontot nem az egyjátékos kampány mentette meg, hanem a többjátékos funkció, ami rendkívül jóra sikeredett, állítólag, mert én nem vetettem bele magam az ilyesmiféle mókába.

A játék alatt a harmadik generációs Unreal motor fut és mit ne mondjak, ennél azért többet is ki lehetett volna hozni a motorból. Csúnyának nem csúnya a játék, de a textúrák helyenként nem igazán szemkápráztatóak. A karaktermodellek és egyéb effektek ezen kívül szépen néznek ki. A szinkronhangokról sem sok pozitívat, sem negatívat nem tudok mondani. Kicsiny csapatunk további 3 tagja nekem rendkívül taszító volt, Connor túlzott patriotizmusát pedig néha értetlenkedve néztem. Ugorjunk. A zene rendkívül hatásos. Pörgős, teljesen átadja azt az érzést, amit egyébként a játék nyújtani szeretne. A mesterséges intelligenciával viszont akadnak problémák. Az csak egy dolog, hogy az ellenség nem igazán van a toppon, ez még a legkevésbé zavaró tényező. A legnagyobb baj az, hogy társaink sokkal inkább hátráltatnak, mint hogy segítenének. Sok esetben teljesen befagynak, zavartan viselkednek, össze-vissza császkálnak, kitaszítanak a fedezék mögül. Annyira irritáló, hogy legszívesebben mindegyikőjüket egy tárral megajándékoztam volna. A hullák itt is beleolvadnak a falba és úgy remegnek, mint ha éppen epilepszia rohamuk lenne. Én már azt hittem, hogy ezen a problémán rég túlléptünk. Ezek szerint nem. Az pedig csak egy dolog, hogy a játék teljesen monoton, de olyan szinten meg van kötve a kezünk, hogy még egy létránál sem mászhatunk fel elsőként. Minden egyes ajtóbetörésnél, lyukon való átmászásnál addig nem mehetünk tovább, míg a csapattársak mozgás animációját ki nem várjuk. Addig meg ismerkedhetünk régi barátunkkal, a láthatatlan fallal.

Nem járt rossz nyomon a THQ a Homefront-tal, egyszerűen csak nem használták ki azokat a lehetőségeket, amelyekkel egy jobbá lehetett volna tenni a játékot. Az egyjátékos kampány unalmas, sablonos és nagyon rövid. Ha csak nem a többjátékos módért, másért nem igazán éri meg beruházni a játékra. Egyszer végigjátszható, de hogy utána bárki is a lelkesedéstől felbuzdulva önszántából ismét elővegye, annak az esélye nagyon csekély.

7.3/10