Ha lövöldözős FPS-ekről van szó, akkor én általában valamilyen arcade lövölde elé vágom be magam, mint például a jó öreg Call of Duty. Azonban mint a versenyjátékoknál, ebben a műfajban is vannak olyan játékok, amelyik szimulátorként működnek. Eddig kerültem az ilyen típusú címeket, most azonban rávettem magam, hogy kipróbáljak egy ilyen címet, így elővettem az Operation Flashpoint folytatásának szánt, úgy második részét, a Dragon Rising-ot.
A játék a Skira szigeten játszódik, ahol nagy háborúk dúlnak az olaj miatt. A sziget éppen Kína fennhatósága alatt van és érdekes módon nem az Oroszok kívánják lerohamozni a szigetet, hanem az amerikai hadsereg. És ami ennél is meglepőbb, e két nemzeten kívül senki sem kapcsolódik be a harcba. Így tehát magától értetődő, hogy mi az amerikai katonák bőrébe bújva próbáljuk küldetésről-küldetésre visszaverni a Kínai hadsereg csapatait.
Szimulátor révén a rambo fenegyerekek iszonyatosan messziről kerüljék el ezt a játékot, ha netán nem ismernék a nevet. A kampány 11 küldetést foglal magába, melynek során különböző feladatok révén kell visszafoglalnunk a szigetet. Ezalatt két katonát irányíthatunk. Egyikük Hunter, a másik katona pedig Mulholland. A két katona más-más személyiség, mivel Hunter a nappali missziók ásza, addig Mulholland az éjszaka leple alatt, lopakodva semmisíti meg ellenségeit. Ehhez mérvén a két fél más-más típusú fegyvereket használ. Habár csak két fél harcol a szigeten, fegyverekből nem lesz hiány. Használhatunk olyan típusokat, mint az M16A4, Javelin, M16A4, M21 és a Kínai oldalról is sorolhatnék még, csak azok neveit éppen nem vágom fejből. Szóval elég nagy a választék, és ha ez nem lenne elég, a fegyvereket az elesettektől felvehetjük vagy akár a közelben kikészített ellátmányból is csemegézhetünk. A feladatok során vezethetünk különböző négykerekűeket és tankokat is, amelyeken a felszerelt géppuskaállványt használhatjuk is. Mindemellett a csapatunknak parancsokat is osztogathatunk a jobb taktikázás érdekében. A sérülés rendszer meglepően jól ki van dolgozva. Egyetlen lövéstől akár azonnali halált is szenvedhetünk, míg legjobb esetben csak elvérzünk, ha nem kezeljük azonnal a sebünket. Mint katonai szimulátor, ez a rendszer nagyon rendben van és aprólékosan meg lett csinálva. (Ezalatt olyanokra gondolok, hogy ha lábon lőnek, akkor már nem fogunk olyan vidáman sprintelni.)
Nos hát ennyi lett volna a kötelező sablonos rész, most már térjünk rá magára a játékra. A játék alatt nem meglepően az Ego motor dübörög, amely már a Dirt játékok alatt szépen teljesített, itt mégis úgy érzem, hogy ez az engine nem FPS játékokra lett fejlesztve. Nem kifejezetten szép a játék. A fű, a fák lombjai, a modellek nem festenek olyan szépen, mint ahogy én azt elvártam volna ettől a motortól. Habár megértem, hogy a fejlesztésnél nem éppen a grafika volt az elsődleges szempont, nálam ez negatívan hatott. A hangok viszont nem lettek rosszak. A fegyverek hangjai kifejezetten jók lettek, a katonák szinkronjára sincs okunk panaszra, főleg, hogy a Kínaiak tényleg anyanyelvükön makognak. Vagy legalábbis valami hasonló nyelven, amit mi nem értünk. A zenére nem tudok mit mondani, mert a missziók alatt nem szól, a menüzene pedig nekem nem igazán jött át, szóval ezt a részt jobb, ha át is ugrom gyorsan. A mozgás animációk nagyon jók lettek. Habár forradalmi újdonságot itt sem fogunk tapasztalni, a játékon látszik, hogy nem az a pörgős stílus zászlóshajója, mint egy Medal of Honor. (Hogy ne csak mindig a Call of Duty-val példálózzak). Ja, hát persze kivételes esetek vannak, amikor a katona úgy tölti újra a fegyverét, mint ha éppen a görcs húzná a kezét, ő meg közben simogatja a fegyvert. A többjátékos módok között érdemes megemlíteni a 4 főt támogató kooperatív módot, ahol barátainkkal vállvetve küzdhetjük magunkat végig a kampány pályáin. Mindezek mellett a PC-s verzió tartalmaz egy beépített küldetésszerkesztőt is!
A fekete leves viszont csak most jön. Kezdjük mindjárt az osztályválasztásnál. Ugye lehetünk a csapat irányítói, gépfegyveresek és felcserek is. De hol van a mesterlövész? Ez nagyon szíven szúrt, mert az egyik kedvenc osztályomat nem választhattam ki. Ezenfelül a játékmenetben is hatalmas nagy hibák vannak. A legdühítőbb a checkpoint rendszer, amit egy az egyben ki is hagyhattak volna, mert nem működik. Hiába érjük el, ha az utolsó méteren esünk el, vagy bukjuk el egy feladat miatt az egész missziót, akkor szépen kezdhetjük előröl az egészet. És még azt a rohadt eligazítást sem lehet átugrani, mert amíg meg nem hallgatjuk megint az egész párbeszédet, addig egy helyben kell kuksolnunk. Legalább mozogni engedne addig, hogy haladhasson szerencsétlen játékos a cél felé. A csapattársaknak meg hiába adhatunk ki parancsokat, ha néha csesznek végrehajtani azokat, vagy épp nem is azt csinálják, amire kérjük őket. De ez így van velünk is, mert sokszor hiába nyomtam a guggolást, a fegyverváltást, vagy vettem volna elő a medikitet, a játék nem reagált a gombnyomásra. Arról meg már nem is beszélve, hogy sokszor indokolatlanul halálozik el a játékos, vagy úgy hal meg, hogy a közelben nincs is senki. Szerencsére ezek még a legritkábban előforduló esetek.
Igazából szólva én próbáltam pozitívan hozzáállni a Dragon Risinghez, de a legutóbbi bekezdésben felsorolt érvek miatt rettentően dühös vagyok a Codemasters-re. Sajnos szokni kell a rendszert, nagyon is, a hibákat a játék pedig nem tűri, amihez nekem nincs idegrendszerem. Ettől függetlenül lehet, hogy ez egy jó játék, sajnos az én szemszögemből nem az. Felezzük meg, én azt mondom:
5/10
Utolsó kommentek