GameCenter - A játékok központja

Egy viszonylag hosszú időtartamot, pontosan négy évet kellett várni arra, hogy a nagy hírnévvel rendelkező Far Cry sorozat harmadik része révbe érjen. Sokáig nem tudtunk róla semmit, aztán a 2011-es E3 alkalmával bemutatkozott a játék, ami alapján mindenkit meggyőzött. Láthatóan sokat tanultak a fejlesztők a második rész hibáiból, hiányosságaiból, és végül tavaly novemberben készhez kaptuk az eddigi legjobb Far Cry játékot.

A történet egy csoport fiatalról szól, akik kiruccannak Rook Island szigetére kicsit lazítani, bulizni. Egy darabig minden rendben is megy. A fiatalok kihasználják a sziget és a tenger által nyújtott lehetőségeket, ejtőernyőznek, felfedezik a szigetet, az estéket különféle bárokban ütik el, egészen addig, amíg a helyi banditák le nem csapnak rájuk és elhurcolják őket, hogy eladják a ”betolakodókat” rabszolgának. Hősünk, Jason Brody testvérével együtt a kissé zavarodott elmeállapotú vezető, Vaas táborába kerül, ahonnan a fiúknak ugyan sikerül kiszabadulniuk, de csak Jason éli túl a szökést. Nem sokkal ezután megismerkedünk a helyi törzzsel, Rakyat népével, akik arra kérnek minket, hogy segítsünk megtisztítani a szigetet az úgynevezett kalózoktól. Innentől kezdve a történet már többről szól, mint személyes bosszúhadjárat és a barátaink megmentése.

A Far Cry 3 kicsit az első és a második rész keveréke, kipótolva mindennel, ami hiányzott az elődökből. Afrikának búcsút intve ismét visszatérünk egy gyönyörű szigetvilágra, amely telis tele van ősi romokkal, hatalmas erdőkkel, no meg a rajtuk állomásozó kalózokkal. Főhősünk nem szuperkatona, nem képzett gyilkos, csak egy egyszerű fiatalember, aki immáron megtudta, milyen az élet sötét oldala. Ezt a játék többször is érzékelteti velünk Jason reakcióin keresztül, így még jobban képesek vagyunk azonosulni a karakterrel. A játék inkább a második rész féle sztori vezetéshez kapcsolódik. Elvállaljuk az aktuális feladatot, amelynek elvégzéséért készpénzt és tapasztalati pontokat kapunk. A pénzből vásárolhatunk magunknak lőfegyvereket, ezekhez kiegészítőket, mint például nagyobb tár, reflexirányzék, hangtompító, illetve ezekbe lőszert. Ezen kívül hozzájuthatunk értékes térképekhez is, amelyek felfedik előttünk Rook Island eldugott értékeit. A tapasztalati pontokért egy bizonyos szint elérése után skill pontokat kapunk, amelyekből a képességeinket fejleszthetjük. Mindegyik nagyon hasznos és ezek 3 különböző részre vannak felosztva. Így sajátíthatunk el kivégzési technikákat, képességeink határait növelhetjük (például tovább bírjuk levegő nélkül a víz alatt, hosszabb ideig tartó futás, halkabb járás). Minden egyes megtanult képesség után egy újabb tetoválással bővül a bal alkarunk.

Nagy újításként tartható számon a crafting rendszer. Ehhez kapcsolódóan megemlítendő a sziget hatalmas állatvilága, amit a második részből sokan hiányoltak. Rengeteg állatfajtával fogunk találkozni. A medvéktől kezdve belebotlunk őzekbe, disznókba, kutyákba, kecskékbe, leopárdokba, tigrisekbe és még sorolhatnám. Azon kívül, hogy apályán lófrálnak, az állatoknak nagy szerepük van a kraftolásban. A bőrükből készíthetünk magunknak fontos felszereléseket a fegyvereinkhez, de belőlük készíthetünk többek között nagyobb fegyvertáskát, hátitáskát, vagy pénztárcát. Minél nagyobb az említett eszköz tárolókapacitása, annál ritkább állatot kell elejtenünk az elkészítéséhez így az sem lesz ritka, hogy az adott fajt csak egy küldetés keretén belül cserkészhetjük be. Érdemes ezzel minél előbb foglalkozni, mert a küldetéseink során nagyon hálásak leszünk magunknak például egy nagyobb kapacitású lőszertatyónak. Az állatok bundáján kívül növények virágait is gyűjthetjük, ezekből pedig gyógyszereket kraftolhatunk. Az életerő rendszer ugye hasonló, mint a második részben, de itt elsősegély dobozt nagyon ritkán fogunk találni, így magunkra leszünk utalva. Ezen felül készíthetünk más recepteket is, amelyek javítják a vadászösztöneinket vagy a harcban lesznek nagy segítségünkre. Egyszerre négy lőfegyver, egy kés, és a fényképezőgépünk lehet nálunk. Utóbbi sokat segíthet az ellenfelek feltérképezésében, megjelölésében.

A sztori kipörgetése után is tartogat kihívásokat számunkra a játék, ha még nem csináltunk volna meg mindent menet közben. A rádiótornyok aktiválásával feltérképezhetjük a közeli terepet, lokalizálhatjuk az őrposztokat és a fontosabb állomásokat, ezen felül minden egyes torony befoglalásáért egy fegyver ingyenessé válik a fegyverboltban. (Ezért is érdemes fontolóra venni, hogy mit is részesítünk előnyben éppen) Az őrposztok elfoglalása után a terület irányítása a mi kezünkben lesz, visszafoglalni nem tudják a kalózok. A befoglalással viszont óvatosan kell bánni és nem árt előre feltérképezni a terepet, mert a riasztó aktiválásával az ellenség képes erősítést hívni, ami nem kifizetődő, főleg lőszerügyileg. Így válnak elérhetővé újabb vadászós megbízások, vagy vérdíjak. A hatalmas szigetet többféleképpen is bejárhatjuk. A kocsik, hajók és jet skyk mellett kapunk gyorsutazási pontokat (ezek miatt is érdemes befoglalni az őrposztokat), de sárkány repülhetünk, használhatjuk a siklóruhát vagy ejtőernyőzhetünk is.

A Dunia engine továbbfejlesztett változata robog a játék alatt, ami elképesztően jól néz ki. A táj rendkívül részletes, a karaktermodellek és a textúrák is jól néznek ki, a fényviszonyok nagyon szépen néznek ki, ami már a Far Cry 2-nek is nagy erőssége volt. A fejlesztők ígérete alapján a tűz terjedése fejlesztés alá került, ami meg is látszik játék közben. A bozóttűz hatalmas területeket emészt fel és még a fákra is átterjed. A mesterséges intelligencia jól végzi a feladatát. Próbálnak kommunikálni, bujkálni, össze-vissza rohangálni, hogy megtaláljanak. Itt megemlítendő, hogy a második részből hiányolt bujkálós, taktikázós játékmenet itt már alkalmazható, és sok esetben a játék meg is követeli, hogy ezt kihasználjuk. Az ellenfeleinket hátulról leszúrhatjuk, elvonszolhatjuk, megjelölhetjük őket így képesek vagyunk a mozgásukat a falakon keresztül is látni, így könnyebben becserkészhetjük őket. Ez egy nagy erőssége a játéknak. A zenék szerintem jóra sikerültek, néhol azért befigyel egy-egy licenszelt darab is, például Skrillex vagy Wagner klasszikusa (Ride of the Valkyries). A szinkron eszméletlenül jóra sikeredett. A főbb szereplők hangját nagyon hitelesen adják vissza a színészek és egy olyan érzést ad vissza, mint ha ezen a szigeten mindenki meg lenne őrülve. A pálmát magasan Vaas karakterét alakító Michael Mando viszi. A többjátékos mód mellett megbújik egy kooperatív kampány is, ahol 4 játékos harcolhat vállvetve a kalózok ellen. Hibákba alig futottam bele. Néha megesett, hogy beleakadtam egy-két tárgyba, megnehezítve ezzel a továbbjutásomat, vagy hogy az elejtett állatok teteme nemes egyszerűséggel felszívódott.

Egy szó, mint száz: Nálam a Far Cry 3 az év játéka. Nem csak jó ötlet volt visszatérni egy szigetcsoporthoz, de olyan elemekkel bővítették ki a játékmenetet, amelyek miatt a második részt is az egekig magasztalták volna. A sztori bejövős, a játékidő hosszú órákat tartogat magában, a látvány lenyűgöző. Kell ennél több?

10/10

Az eredetileg Resident Evil spin off-nak készülő Devil May Cry játék hamar önálló címmé nőtte ki magát, amely megjelenésekor nagy sikernek örvendezett. Pörgős volt, Dante karakterét nem lehetett nem szeretni, illetve néha meg is izzasztotta a játékosokat, ha nem valami logikai feladványba ütközött az ember. Csak két évet kellett várni a folytatásra, amit minden lelkes rajongó várt. Csak kicsit keserű szájízzel. Tény, hogy a Devil May Cry 2 nem nyerte el mindenki tetszését. Ássunk kicsit mélyebbre és derítsük ki, miért is.

A történet egy Arius nevezetű üzletembert helyez a középpontba, kinek nem titkolt terve, hogy életre keltsen egy ősi démont, amellyel világuralomra törhet. Segítőnk, Lucia felkeresi Dantét, hogy segítsen megállítani a fickót. Nem esik nehezére meggyőzni a fiút, mivel már apjával, Sparda-val is együtt dolgozott egykoron. Az érme mindent eldönt, így bele is vágunk a megbízásba.

A játékmenet semmit sem változott. Mondhatjuk úgy is, hogy a tetemes része megegyezik az első részével. A pörgős, akciódús hack n’ slash darálás maradt a régiben. A mozdulatok nagy része már ismerős lehet, viszont ezt a repertoárt kissé kibővítették. Dante esetében három penge között váltogathatunk. Az alap Rebellion, a kissé nagyobb, de erőteljesebb Vendetta, illetve a Merciless névre hallgató penge. Lőfegyverek terén Dante névjegyeként is szolgáló Ebony & Ivory névre keresztelt pisztolyok lesznek segítségünkre, de a klasszikus Shotgunt és a gépfegyvereket is készhez kaparinthatjuk idővel, illetve egy rakétavetőt. Mindegyik más-más tulajdonságokkal rendelkezik, különböző ellenfél típusok ellen vethetjük be őket, így nagyon jól lehet taktikázni vele. Ezeken kívül elérhető egy különböző harci stílussal rendelkező képesség, amely a Devil Trigger névre hallgat. Ebben a módban Dante egy démoni alakká változik át, sebzése megnő, gyorsabban képes mozogni, és különböző képességeket aktiválhatunk hozzá a medálok felhasználásával.

Ezeket a medálokat a pályákon elhelyezett különböző pontokon lehet felvenni, némi harc vagy ügyességi feladat megoldása árán. Ezzel módosíthatjuk az előbb említett Devil trigger képességet. Aktiválhatunk többek között gyorsabb mozgást, nagyobb sebzést, repülést, életerő regenerációt, démoni-angyali vagy elektromos támadást. A különböző ellenfeleknél, bossoknál érdemes ezekkel taktikázni. Mindezeken kívül megmaradtak a felszedhető gömbök is. Csak hogy a legalapvetőbbeket megemlítsem. A piros gömbökkel fejleszthetjük a felszereléseinket, a boltban vásárolhatunk rajtuk életerő növelőt, Devil Trigger helyreállítót, különböző kristályokat, amelyek közül én a sárgát emelném ki ismét, ami ugye a halálból hoz vissza. Ezeket a gömböket az ellenfelekből nyerhetjük ki, vagy a pályák eldugott szegleteiben férhetünk hozzájuk, csak úgy, mint az életerő helyreállító zöld gömbökhöz. Fejlesztéseket szintén a pályákon elhelyezett szobroknál, vagy a misszió elindítása előtt áll módunkban vásárolni.

A pályatervezés kissé változott az előző részhez képest. Most már kisebb városi utcákon, metró aluljárókban, nagyobb házakban, háztetőkön fogunk inkább megfordulni, miközben mindenen eluralkodik a káosz. Az ellenfelek is lecserélődtek, és sokkal gyakrabban fogunk szembeszállni bossokkal is. Az viszont a fejlesztők lustaságára utal, hogy egy-egy bossharc megfelel egy teljes pályának, ami letudható 3-4 perc alatt is, mindenféle taktikázás nélkül. Így a játék bő négy óra alatt könnyedén teljesíthető, Normál nehézségi szinten. De ezzel nem ér véget a móka, mert ezután kapunk egy Lucia történetszálat is, ami bár csak fele annyi küldetésből áll, mint a Dantés szál, így is képes lekötni az embert egy darabig. Fontos megemlíteni, hogy sokan panaszkodnak akkoriban a Devil May Cry nehézsége miatt, Tény, hogy nem a legkönnyebb játékok közé tartozott, de nem volt annyira iszonyú nehéz. Ez elért a Capcomhoz is, így a második rész viszont túly könnyűre sikeredett. Még Normál módon sem jelent különösebb kihívást. Persze van pár boss, aki megfingat, ha szerencsétlenkedünk, de a többségükhöz még csak hozzá sem kell érnünk, hogy legyőzzük őket. Én nem feltétlen nevezném ezt negatívumnak, csak érdemes megemlíteni, mennyi különbség is van a két epizód között.

Ugyanezt a grafikára már nem mondhatnám. A fő karakterek viszonylag szépen ki vannak dolgozva, de a pályaelemek, a textúrák, az effektek mint ha egy az egyben az első részből lettek volna átemelve, amit így összegségében nézve szépnek nem feltétlen merném nevezni. Főleg 2003-ban, amikor az Unreal Engine 2 már világmeghódító hadjáratát járta. Én nem vagyok allergiás a grafikára, ezt már többször is említettem, de ami csúnya, az csúnya. Helyette viszont végre valahára kaptunk minden átvezető alá feliratot. Na végre! És ehhez komolyan 2 év kellett, hogy elteljen, mire rájöttek? Ugyan már… Az mesterséges intelligenciáról nincs mit említeni. Főleg nem egy ilyen játéknál. Önfeláldozóan az életünkre törnek, nem hátrálnak meg, ez épp elég. Ha visszatérünk egy-egy helyszínre, újra megjelennek, így ezt kihasználva farmolhatunk belőlük némi piros gömböt fejlesztés gyanánt. Ha már úgy is olyan unfair a játék, hogy minden egyes megvásárolt fejlesztés és eszköz után pofátlanul emeli ezek árát. A fegyvereknél még meg is értem, de hogy az életerő növelő és a kristályok esetében is, ez már elég nagy szemtelenség szerintem. Pont ezt gyűlöltem az első rész esetében is, amit talán nem is említettem akkoriban. És ahogy tudom, ettől a démontól a továbbiakban sem sikerült megszabadulni. Hűha… A kamerakezelés is maradt a régiben. Szerintem elég jók a kameraállások, de néha itt is beleütközik az ember olyan helyekbe, ahol képes elveszíteni a tájékozódó képességét pont a butyuta kamera miatt. A szinkront nem nagyon részletezném, mert nincs mit. Dante hangja jó, a beszólásai sem rosszak, bár most mint ha visszafogta volna magát. A többi karakter olyan átlagos, mint ha nem is lennének ott, de a főcsóka, Arius hangja olyan irritáló, hogy azt elmondani nem lehet. Valami eszméletlen idióta akcentussal rendelkezik, némi homokos hajlammal megfűszerezett hanglejtéssel. Kimondhatatlanul idegesítő és inkább nevetséges, mint sem komoly. Egy ilyen akarja uralma alá hajtani a világot? Ugyan már… Ezt még a Japánok sem gondolhatták komolyan. A zene viszont nem rossz. Viszonylag pörgős számokat sikerült belecsempészni a játékba, de egyik sem olyan kiemelkedő, hogy bármiféle késztetést érezzek magamban az utólagos meghallgatás érdekében. Hiányoltam, hogy a kontroller gombkiosztását nem lehet testre szabni, de még csak előre megadott kiosztások között sem lehet válogatni. Na meg hogy a játék ránk erőlteti a normál fokozatot és csak akkor ajánlja fel a könnyűt, ha a játék első két pályáján elhalálozunk. Komolyan nem értem a Japánok gondolkozását, már másodjára lövik el ezeket az idióta hibákat.

Kicsit unalmas, de az elődhöz némiképp hű folytatást tisztelhetünk a Devil May Cry 2 esetében. Egy végigjátszást megér, már csak a brand felé nyilvánított tisztelet jeléből is, de szerintem nem egy olyan játék, amely évek múlva is visszahúzna a konzol elé, mint az első rész. Csak egy délutáni hentelés, semmi több.

8.0/10

Kétlem, hogy a világ egyik leghíresebb játékát, a Counter-Strike-ot bárkinek is be kellene mutatni. Több, mint 10 éves pályafutása alatt hatalmas hírnevet szerzett magának, ami szép, főleg egy eredetileg Half-Life modifikációként indult játéktól. A tény, hogy valaha el is fog készülni egyáltalán ez a játék, nagyon kérdéses volt. Még 2000-ben kezdte el fejleszteni a Rogue Entertainment, de a fejlesztőcsapat becsődölésével búcsút is inthettünk a játéknak. Aztán a Gearbox Software vette kezébe a munkálatokat, de a sokszori csúszás és a lassú munkatempó miatt végül ez a projekt is a kukában landolt. Végül a Turtle Rock Studios fejezte be a fejlesztést 2004 tavaszára.

Miért is volt ennyire fontos cím a Condition Zero? Mert a játék történelmében először ez rendelkezett önálló egyjátékos kampánnyal is a már agyonjáratott többjátékos mód mellett. Be kell valljam, mielőtt leültem a játék elé, nem igazán olvastam utána a dolgoknak. Mit sem sejtve gondoltam, hogy ha már van benne egy egyjátékos mód, talán van köré építve valami jó kis sztori, esetleg más elemek, amivel meg lehetne újítani a címet, izgalmasabbá tenni azt. Az első bevetés indításakor viszont rá kellett jönnöm, hogy amiben éltem az nem más, mint egy álomvilág. A Condition Zero semmiben sem különbözik a nagytestvérétől, csak annyiban, hogy a már megismert pályákon a számítógép által vezérelt játékosokkal játsszuk ugyan azt, amit évek óta az 1.6-ban emberek ellen.

Összesen 6 külön egységre osztott táblázatot kapunk, amiben egyenként 4 pálya található. Kis fejszámolással könnyen ki lehet következtetni, hogy a játékban 24, már korábban ismert pálya felújított változatán kell lefutnunk ugyan azokat a köröket. Mármint ezalatt azt értem, hogy a játékmódok között csak a túszmentés, illetve a bombás játékmód található meg. (Fú ezért a megfogalmazásért mit kaphatnék) Minden bevetés előtt saját szájízünk szerint alakíthatjuk ki a csapatunkat. Minden társnak három fő képessége van, ami szerint érdemes válogatni: Csapatjáték, bátorság, szakértelem. Gondolom azt nem kell ecsetelnem, mi miért is jobb, de még ezenfelül azt is érdemes figyelni, hogy az adott társunk melyik fegyvertípust részesíti előnyben. De a játék nem merül ki annyiban, hogy na akkor most 2 menetet megnyertünk és mehetünk át a másik pályára. Minden szinten vannak kikötések, amelyeket teljesítenünk kell. A bombás módnál általában az, hogy úgy nyerjünk meg legalább 3 meccset, hogy a két csapat közötti, megnyert körök száma kettővel térjen el, lehetőleg a terroristaelhárítók javára. A túszmentésnél pedig a túszokat kell kimentenünk egyértelműen. Ezek mellett lehetnek olyan feladatok, hogy nyerjük meg a meccset 90 másodpercen belül, öljünk meg adott számú mennyiséget, vagy öljünk meg 3 terroristák de csak kispisztoly használatával.

A fejlesztési idő csúsztatása, halasztása a Condition Zero grafikáján is meglátszik. A játékot a GoldSrc motor hajtja, ami nem sokkal szebb, mint a Counter Strike 1.6. Sajnos. Igaz a pályákon némi változtatást eszközöltek, de sem a karaktermodellek, sem a fegyverek, sem az effektek nem változtak semmit. Azért ebbe illett volna belepiszkálni, már a 2001-es Blue Shift is fényévekkel szebben nézett ki a HD textúra csomaggal, illetve ekkorra az 1.6 is agyon volt modolva, textúrázva. Nem beszélve arról, hogy 2004-ben jelent meg a Half-Life 2, illetve egy csomó olyan játék, amelyek technológiailag magasan az élen jártak. Azt hiszem pont ez az az eset, amikor egy játékot csak a neve ad el. A szinkronhangok nem változtak semmit, zene csak a főmenüben van, a fegyverhangok és maguk még a fegyverek is ugyan azok, szóval vagy nem vették még erre sem a fáradságot, hogy újítsanak, vagy egyáltalán nem mertek. A botok mesterséges intelligenciája viszont elég kifinomult. Taktikáznak, csapatban dolgoznak, a parancsokra általában figyelnek, szóval én meg voltam elégedve vele. A 24 pálya ellenére a játékidő nálam, kazuár CS játékos esetében nem rúgott többre 2 óránál. Gondolhatjátok, hogy egy profi, csak délutáni lazulásból, 1 óra alatt simán végigszaladhat a játékon.

Nem igazán nagy durranás a Condition Zero. Egy amolyan gyakorló tréningnek az 1.6 elé még be is férne, de mint önálló játék, hááát vitatkoznék arról, hogy megállja-e a helyét. Könnyedt kikapcsolódásnak nem rossz, aki szívesen szórakozna vele egy jót, annak merem ajánlani. De akkor már inkább online vizekre eveznék, mint hogy ezt válasszam. Sajnálom, hogy a Deleted Scenes névre keresztelt változat a kukában landolt, pedig a trailerek alapján igazán ütősen nézett ki.

7.2/10

Agyatlan hentelős játékokból annyi van már, mint égen a csillag. Ebben a műfajban kiemelkedő névnek számít a Serious Sam sorozat is, ami a maga módján egy nagyon jó játék, még ha értelme nem is volt igazán sok. Ezt a sikert hivatott meglovagolni a People Can Fly csapata is, a 2004-ben megjelent Painkiller nevű játékkal, ami engem mit ne mondjak, meglepett. Kicsit kételkedtem eleinte benne, de ahogy haladtam előre, elismerően bólogattam.

A történet egy Daniel Garner nevű pasasról szól, aki boldogan élte mindennapjait, míg egy éjszaka életét nem vesztette egy tragikus autóbalesetben. A hab a tortán viszont csak annyi, hogy nem juthat be sem a mennybe, sem a pokolba addig, amíg meg nem tisztítja a lelkét. Egyetlen döntése marad, ha megköti a démoni alakkal a szerződést és leszámol Luciferrel és csatlósaival. Hősünknek nincs sok választása, így belemegy a dologba.

A játék összesen öt fejezetre van felosztva, minden fejezeten belül négy-öt pályán kell keresztülharcolnunk magunkat. A játékmenet nem túl bonyolult. Az ellenfelek hullámokban támadnak ránk, a mi dolgunk pedig csak annyi, hogy visszaverjük őket lehetőleg úgy, hogy közben ne halálozzunk el (ha-ha, ne halálozzunk el… érted) Ezeket a szakaszokat egy vörösen izzó pentagram választja el, ami ellenőrzőpontként is funkcionál. Bár ezt nem értem, miért, ha a játékban van gyorsmentés funkció és a  pályák elején is automatikusan ment a játék. Így legalább nagyobb biztonságérzete van a játékosnak. Minden fejezet végén egy nagyobb bossharcot kapunk, ahol mindenféle hatalmas, pokoli teremtményekkel kell megküzdenünk. Többségüket csak úgy győzhetjük le, ha megtaláljuk a gyengepontjukat, nem elég szimplán szórni feléjük a golyót.

Habár fegyvertárunk nem igazán bőséges, a különböző funkcióik kielégítik ezt az igényt. Összes öt darab fegyvert raktak a készítők a játékba, amelynek kettő, illetve három darab tüzelési funkciója van. Az alap fegyverünk egy turmixgéphez hasonló, éles pengékkel felszerelt kaszaboló eszköz, melynek másodlagos funkciója egy tapadókorongot lő ki, ami között egy lézercsík helyezkedik el, ezzel is sebzést okozhatunk az ellenfeleknek. Harmadlagos funkciójával nyíl egyenesen kilőhetjük a forgó eszközt, ami minden elé kerülő tárgyat szétfarag. Második fegyverünk a jó öreg shotgun, amely másodlagos tüzelése egy jégnyalábot bocsát ki, így ezzel megfagyaszthatjuk a nagyobb ellenfeleket is, majd egy lövéssel darabokra szedhetjük őket. Jónak hangzik, de ebből a lőszerfajtából nagyon keveset fogunk találni a játék folyamán így nem árt beosztani és meggondolni, mikor és milyen ellenfelek ellen használjuk fel. A klasszikus golyószóró itt sem elhanyagolható kellék, elsődleges tüzelésekor rakétákat lőhetünk ki vele. Kapunk egy szintén klasszikusnak számító számszeríjat ami egyben gránátvető is. Ez a legerősebb fegyver a játékban, viszont ellene szól az is, hogy az újratöltési ideje nagyon lassú. Az utolsó rendelkezésünkre álló fegyver dobócsillag kilövő kütyü, melynek másodlagos tüzelését használva egy erős áramnyalábot bocsát ki magából.

Ez nem minden, mert van még egy fegyverünk, amit én inkább képességnek neveznék és egyben ez a leghatásosabb módja a gyilkolásnak. Tudni illik minden megölt ellenfél után ott marad a lelke, amelyet összegyűjtve az életerőnk növekszik egy ponttal, illetve a lélekszámlálónk is külön számolja, hány lelket is gyűjtöttünk be eddig. Megjegyzem, nem árt sietnünk ezek összegyűjtésével, mert nagyon rövid idő alatt eltűnnek. (Javasolnák, hogy próbáljuk meg egy adott helyre terelni az ellenséges hordákat és ott kiiktatni őket) Ha sikerült összegyűjtenünk 66 lelket, átváltunk démon módba, amikor minden elszürkül körülöttünk, csak az ellenfeleket látjuk vörösen izzani és egy gombnyomással végezhetünk bármilyen teremtménnyel. Játék közven felvehetünk még páncélokat is és érméket is. Ez utóbbinak fontos szerepe van a kártyák felhasználásában is. Minden pálya elején alkalmazhatunk egy lapot, amely olyan bónuszokat ad, mint nagyobb sebzés, kisebb sebződés, gyorsabb újratöltés, stb. Ehhez viszont teljesítenünk kell a küldetés elején előírt szabályokat. Ilyen lehet, hogy csak egy adott fegyvert használjunk a pálya során, ne szedjünk fel egy lelket sem, megadott idő alatt végezzünk a főellenséggel és még sorolhatnám.

A játék alatt egy saját fejlesztésű, a PAIN névre keresztelt engine dobog, ami viszonylag szépen fest, bár a Source motorral szerintem nem veszi fel a versenyt. A fejlesztők elmondása szerint külön büszkeség az is, hogy egy pályán sem használták ugyan azokat a textúrákat, ami így utólag belegondolva, igaz is. Nagyon szép és változatos helyszíneken fordulunk meg. Többek között egy elhagyatott kastélyban, kikötőben, színházban, Velencére emlékeztető vízi városban, és kolostorban. A karakterek kicsit szögletesek és van egy pár textúra is amibe bele lehetne kötni, de összegségében a játék szépen néz ki. Mindezt a Havok fizikai motorral bikázták meg, ami rendkívül jól teszi a dolgát. Egyetlen dolog van, ami nekem szemet szúrt, az pedig a fegyverváltás animációja. Ami nincs. Csak úgy hirtelen a kezünkben terem a másik fegyver, ha váltunk közöttük, ami szerintem nagyon csúnyán néz ki, főleg 2004-ben. Hibákkal viszont nem nagyon találkoztam. Azt hiszem egyszer fordult elő, hogy a játék hibásan töltötte vissza a játékállást és a karakter folyamatosan mozgott előre, de ezt is megoldotta egy újraindítás. Mint azt a Serious Sam esetében is megjegyeztem, egy ilyen játéknál szerintem nem feltétlenül kell belekötni a mesterséges intelligenciába, így itt sem nagyon taglalnám. A fő feladatukat elvégzik, hogy követik a játékos útvonalát és hordában támadnak, egymást sem kímélve, mindenen áttaposva. Igaz néha találkoztam olyan esettel is, hogy szegény csontváz a fal felé futott, amíg a látókörébe nem értem, de ez sem gyakori eset. (Úgy vélem itt muszáj megemlítenem azt, hogy én a Black Edition névre hallgató kiadással játszottam, ami tartalmazza a patcheket is, így lehet, hogy egy szűz, 1.0-ás verziószámú játékban sokkal több hiba felmerülhet, amiket itt én nem említek meg) Az ellenfelek is nagyon változatosan, szinte minden pályán találkozhatunk új típusú szörnyekkel. A zene brutálisan jól sikerült. Nagyon zúzós dallamok dübögnek a játék alatt, így aki nem igazán csípi ezt a műfajt, azoknak bántani fogja a fülét, de az biztos, hogy rendkívül illik a hangulathoz. A játékidő nagyjából 8 órára nyúlik, ami szerintem teljesen korrekt idő és rendesen le is köti az embert.

A People Can Fly a maga stílusában egy egészen korrekt lövöldét csinált, ami közel olyan jól leköti az embert, mint a hozzá hasonlított Serious Sam. Nekem előbbi valamiért jobban átjött, talán a hangulata miatt, de a Painkiller is rendben van a maga rendje módja szerint. Akinek komoly Samu kalandjai bejöttek, az nagy valószínűséggel Daniel kálváriáját is díjazni fogja.

9.3/10