GameCenter - A játékok központja

2007-ben , az újgenerációs konzolok fénykorában készült egy cím, amelyet sokan generációja legjobbjának tartanak. Ez a Bioshock. Egy méltán híres játékról van szó, ami nekem sajnos mindezidáig kimaradt az életemből, de hát jobb későn, mint soha, az új rész megjelenésével úgy éreztem ideje belevetnem magam Rapture világába és megismerkedni mindazzal, amit magában rejt.

1960-ban járunk, amikor repülőgépünk lezuhan. A balesetet sikerül túlélnünk, majd elindulunk a közelben álló világítótorony felé. Egy tengeralattjáró segítségével érkezünk meg Rapture-ba, a víz alatti városba, bizonyos Andrew Ryan által megálmodott és megvalósított ”édenbe”. Sajnos a város korántsem olyan virágzó, mint az régen volt, köszönhető ez Andrew és Frank Fontaine üzletember közötti vitának. A dolgok akkor kezdtek rosszra fordulni, amikor a kutatók rátaláltak az Adam nevű sejtre, amivel az emberek képesek fizikai mutációkat végrehajtani magukon. A polgárok nagy része mutálódott, eszeveszett lényekké vált, akik meg nem, azokat nagy valószínűséggel lemészárolták. Ebbe a káoszba csöppenünk mi bele, titokzatos segítőnk, Atlas oldalán, aki rádiókapcsolat segítségével folyamatosan egyengeti utunkat, hogy minél hamarabb kikerüljünk erről az átkozott helyről. Mint az lenni szokott, nincs játék csavarok és meglepő fordulatok, nincs ez másképp a Bioshock esetében sem.

Tömören szólva a Bioshock egy félig cső FPS. Persze ez azért nem igaz teljesen rá, mivel a már felfedezett helyekre bármikor visszautazhatunk, utunk során azonban nem sűrven fogunk visszajárkálni ezekre a helyekre, főleg az újjáéledő ellenfelek miatt. Amelyekből ha típusukat nézve nincs sok, de a számuk eléggé megnő, ahogyan haladunk előre a történetben. Az ellenfeleket típusok szerint három fő csoportba lehetne kategorizálni. Az első a spicler, akik ugye a génmódosult emberek. Viszont ezen belül is több fajta található. Vannak a fegyveresek, közelharciak és a plafonon mászó, sunyulós fajta. A velük való elbánás nem túlságosan nehéz, egy-két golyótól általában megpurcannak, gond csak akkor lehet, ha többen jönnek ránk és az erősebbik fajtából. Kicsit keményebb diónak számítanak a rendőrző robotok. A biztonsági kamerákat alapból érdemes elkerülni, tönkretenni, vagy meghackelni, mert ha riadót fújnak, egy kisebb hadsereg repülő löveget kapunk a nyakunkba. Természetesen ezeket is a magunk oldalára állíthatjuk csak úgy, mint a mozgásérzékelő turreteket. A hackelés roppant egyszerű, aki ismeri és kedvelte régen a DOS-os Pipe Mania nevű játékot, az nagyon jól el fog szórakozni itt is. Persze ez is nehezedik idővel, de kikerülhető a folyamat egy automata feltörő segítségével. A legveszélyesebb ellenfélpáros A Little Sister és az őt védelmező Big Daddy. Ugyan ha nem támadunk rájuk, akkor ők is békén hagynak, viszont a kislány segítségével hozzájuthatunk némi Adam-hez, amivel feltuningolhatjuk képességeinket, így minden ilyen találkozás választás elé állít minket. A Big Daddy agresszív, viszonylag kemény ellenfél, de a fáradozásunk meghozza gyümölcsét. Utána dönthetünk a Little Sister sorsáról. Vagy kinyerjük belőle az Adam-et, vagy megmentjük.

Fegyverek tekintetében jelentős arzenál lesz birtokunkban. Közelharci fegyverként a csőfogó operál, de később kapunk majd revolvert, Tommy gunt, shotgunt, gránátvetőt, lángszórót, íjpuskát és egy fényképezőgépet. Ez persze önmagában kevésnek bizonyul, de mindegyik fegyverhez többféle, rendszerint 3 különböző lőszertípus párosul. Van, amelyik a páncélos ellenfelek ellen jók, akad elektromos töltetűek, robbanékonyak, de ugyan így a lángszóróval nem csak napalmot, de elektromos illetve fagyasztó hatású anyagokat is alkalmazhatunk. Érdemes minden sarkot átkutatni lőszerutánpótlás után, mert az automatákból rendkívül drágán kaphatóak meg ezek a cikkek. Persze feltöréssel valami kis árengedményt kapunk, de nem leszünk mindig annyira ellátva pénzzel,hogy dugig legyünk golyókkal. Fegyvereink fejlesztésére is lesz lehetőség a kijelölt pultoknál, ahol egy fejlesztést végrehajthatunk egy adott fegyveren. Lehet az sebzésnövelés, tárkapacitás növelése, hatótávolság megnövelés, fogyasztás redukálás, vagy visszarúgás csökkentése. Hasonlóan kell ügyeskednünk az életerő injekciókkal, illetve az EVE fecskendőkkel, amelyek a különleges képességeink használatához kellenek. (Mondhatnám hogy mana, mert ugyan az, csak itt nem annak hívják)

Plazmidokat Adamekből vásárolhatunk. Ugyan többféle plazmidot operálhatunk magunkba, de aktuálisan csak egyfélét alkalmazhatunk, így folyamatosan váltogatni kell köztük, ha taktikázni akarunk. Legjelentősebb közöttük a villámcsapás, tűz, telekinézis, megzavarás, felbőszítés de még akad egy pár ezeken kívül. Azért is érdemes taktikázni és váltogatni ezeket, mert az adott helyzet mindig mást követel. Például a vízben álló ellenfelek ellen és az elektronikus szerkezetek ideiglenes megbénítására a villám tökéletes, a jeges területes, lobbanékony tócsák felgyújtáséhoz lángra lesz szükségünk, telekinézissel visszahajíthatjuk a felénk dobott gránátokat, hatástalaníthatjuk vele az elektromos csapdákat, a többi képesség pedig leginkább ellenfeleink megzavarására használható. Ezeken kívül még géneket is alkalmazhatunk, amelyek olyan segítséget nyújtanak, mint például villám/tűz/fagyás okozta sérülés következtében kevesebbet sérülünk, a riadók X idővel megrövidülnek, a feltörés folyamata könnyebbé válik, az automatákban valamennyivel olcsóbban juthatunk hozzá az ellátmányokhoz, satöbbi satöbbi. Ezek külön csoportokra vannak szétosztva és eszerint rakhatunk be gén tonikokat.

A játékot egy erősen módosított Unreal motor hajtja (ha hihetünk a wikinek, akkor még a 2.5-ös verzió, de van, ahol én hármast is láttam), de ez nem változtat semmin. A játék bitang jól néz ki. A modellek, textúrák, effektek rendkívül látványosak, minden működik, aminek kell. Teljesen átadja a víz alatti város érzését, A probléma csak annyi, hogy rendkívül gépigényes. Vagyis volt akkoriban, ma már azért meglepő lenne, ha még mindig problémát jelentene. Mesterien van felépítve a város, teletűzdelve olyan motívumokkal, amitől az ember tényleg a múltban érzi magát. Egyszerűen magával ragad a hangulat, annyira összeáll az egész. Erre még rátesz egy lapáttal a korabeli zene is, de a szinkronhangok is olyan tipikusan a régimódi érzést keltik. Talán lehet csak nekem tűnt így a rádión keresztül, vagy csak a szinkronszínészek végeztek baromi jó munkát. A mesterséges intelligenciára nem lehet panasz. Próbálnak összedolgozni, elég agresszív a viselkedésük, de ami meglepett, hogy ellenségeken belül is vannak kasztok. Értsd, a gyengébbik nem feltétlenül fog nekirontani egy nála jóval erősebbnek, hanem inkább odébbáll. Ezt a példát rendkívül jól szemlélteti egy Big Daddy harc, ahol maximum csak összefogással képesek legyűrni a 2 méteres kolosszust. Többjátékos mód nem került a játékba, de én nem is látom szükségét, még így utólag sem. A játék végigjátszása össz-vissz nekem 8 órát vett igénybe, de tényleg annyit el lehet kolbászolni, kutakodni, ismerkedni Rapture városával és a háttérben zajló eseményekkel, hogy ez még azért jóval fentebb tornázható. És még nem is említettem, hogy a Little Sisterek sorsáról való döntés függvényében 3 féle befejezést kaphatunk, növelve ezzel az újrajátszhatósági faktort.

Az Irrational Games ismét egy mesterdarabot tett le az asztalra a Bioshockkal. Egy ízig-vérig alaposan kidolgozott játékot kaptunk, amely rengeteg lehetőséget kínál, fent is tartja a játékosok érdeklődését és kellően akciódús. Ez valahogy hiányzik a mai játékokból, így aki egy kis retro élményre vágyik és még nem próbálta ki ezt a remek sorozatot, annak szívből merem ajánlani.

9.9/10

A City Interactive nevű céget gondolom nem sokaknak kell már bemutatni, hiszen elég nagy hypeot kapott már az interneten a Rossz PC Játékok Sorozat berkein belül. Többek között gyenge FPS lövöldözős játékokat köszönhetünk nekik, de egy produktumukkal már én is foglalkoztam az oldalon. 2010-ben viszont valami egész mással hozakodtak elő. A Sniper: Ghost Warrior habár nem tűnt egy innovatív ötletnek, a koncepció nagyon tetszetősnek tűnt a videók, a képek és az információk alapján. Egy ideig még engemet is sikerült megzavarniuk, aztán kijött a játék és… A folytatást már ismerjük.

A történet eléggé sablonos. Bár lehet csak azért tűnt annak, mert nem ebben a játékban találkoztunk elsőnek ehhez hasonló történetklisékkel. Szóval a helyszín ezúttal egy kitalált Latin-Amerikai térség, Isla Tureno. Adott egy gonosz diktátor, aki rettegésben tartja a lakosokat, számukat tizedeli, na meg persze bekerül a képbe egy nukleáris fegyver is. Feladatunk első körben egy magas rangú tiszt likvidálása lenne, a dolgok viszont nem sülnek el túl jól, így nyakig benne maradunk a szarban. A történet további részében is hasonló feladatok várnak ránk, megtöltve árulással, közelharci akcióval meg mindennel, ami nem hiányozhat egy ilyen játékból. Ami miatt 1 óra után a szánkból csorgó nyállal fekszünk el a széken a gép előtt ülve.

Az alapötlet pedig nem is olyan rossz. Adott egy mesterlövész (természetesen mi) akinek különböző feladatokat osztanak ki. Hatolj be a bázisba észrevétlenül, iktasd ki ezt és ezt a célszemélyt, támogasd a másik osztagot és stb. A feladatok elvégzéséhez egy nem túl bő, de épp elég felszereléskeretet kapunk. Adott a mesterlövész puska, egy hangtompítós pisztoly és némi dobókés. Semmi több. Ezekkel nagyon szuperül lehet operálni. Amire már a trailerekben is nagy hangsúlyt fektettek, az a reális mesterlövész élmény, hogy úgy fogalmazzak. Figyelembe kell venni a szélfúvás irányát és a pulzusunkat is, a sikeres találat érdekében. Ez kb annyit tesz a gyakorlatban, hogy futás után egyértelműen remegni fog a kezünkben a fegyver, így kicsit várnunk kell lövés előtt. Ha a lövedék véletlenül arrébb csapódna be, az sem gond, mert időként egy pici piros kis karika azt is jelzi a távcsövünkben, merre várható a golyó becsapódása. Emellett kapunk még egy lebukásmérőt is, ami a képernyő alsó sarkában jelzi, milyen mértékben vagyunk láthatók. És nagyjából ezzel a végére is értem azoknak az újdonságoknak, amelyek megemlítendők a játék esetében.

A hangulattal és a kivitelezéssel van itt a baj. Az egész játék olyan szinten unalmas, hogy a legjobb esetben is csak 40 percet voltam képes játszani vele egy ültőhelyemben. A történetet még le is nyelném, nem az itt a legfőbb probléma, de a tálalás baromi szar. A küldetés bevezetése előtt kapunk 2-3 mondatos tömör információmorzsát, ami annyira semmitmondó, hogy nincs meg az a motiváció a játékosban, ami a játékra kényszerítené. Tisztelet a kivételnek, volt egy-két olyan bevetés a játékban, amely kifejezetten tetszett. Például amikor a vadászrepülők zaja segítségével kellett likvidálni az ellenséges mesterlövészeket. Tudom ez nem újdonsült dolog, (Ha még jól emlékszem akkor a Bad Company 2-ben is volt ilyen, csak ott a mennydörgés zaja volt segítségünkre) de valami kis színt vitt legalább az unalmas játékba. Ezek mellett még az éj leple alatt a táborba besunyulós, lebukást elkerülendő küldetések is frankók voltak, de tényleg csak ennyi pozitív élményt tudok felsorakoztatni a játék mellett. Azt viszont nem értettem, hogy ha ez egy mesterlövészes játék, ami a józan ész logikáját követve a csendes, gyors, észrevehetetlen gyilkolásról szól(na), akkor mi a fészkes fenéért raktak bele a zsánert megszégyenítő lövöldözős jeleneteket? Istenem, komolyan, a játék azon részei annyira de annyira szarok, hogy ha lehetne, lelkiismeret furdalás nélkül ugrottam volna át őket.

A grafikát panasz nem érheti. A Chrome Engine 4 szép vizuális élményt kínál a játékos számára. A környezet jól néz ki, a táj is szép, a karakterek kidolgozottsága is szuper, a rongybaba effekt néha még túl jól is működik, szóval a játék ezen részébe tényleg apait-anyait beleadtak a skacok. De ami a motorháztető alatt van, az siralmas. A mesterséges intelligencia annyira hülye, hogy szerintem én még ilyen idióta ellenfelekkel még nem is találkoztam. Vannak helyzetek, amikor olyan lehetetlen pontokról vesz észre, hogy az felháborító. Mint például amikor hasalva közlekedek a nagy gazban, bokrok között és egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy már szól a riasztó és az egyébként 100-150 méterre elhelyezkedő őrállásból lőnek rám serényen. Arra viszont ügyet sem vetnek, ha a 3 méterre mellettük álló társa fejébe golyót eresztek. Szerintem ezt nem is kell tovább részleteznem. Az már csak hab a tortán, hogy a karakterünk hajlamos beleakadni a tereptárgyakba, a játék nem hajlandó megjegyezni a módosított billentyűkiosztásunkat, na meg a rendkívül gagyi lőfegyverkezelés, ami alapjában megöli a lövöldözős részeket. A régimódi medikit és gyorsmentés-gyorstöltés rendszer elnyerte a tetszésem, kíváncsi vagyok utóbbit hogyan ültették át konzolokra. Gondolom sehogy, jöhet az ellenőrzőpontos megoldás. A zene és még hagyján, mondjuk BAFTA díjat nem fognak nyerni vele. A szinkron is elég kétvonalú. A diszpécser, főszereplőnk és társunk szinkronhangja még elég jól el lett találva, viszont a katonáké… Mint ha valami minimálbéres munkára toboroztak volna embereket. Arról nem is beszélve, hogy ugyan azt a kibaszott 1-2 mondatot szajkózzák állandóan. Nagyon zavaró továbbá még az is, hogy a játék egy tipikus cső FPS, nyílt terepekkel nem operálhatunk, a láthatatlan falak fogalma pedig nem ismeretlen ebben az ”univerzumban”. A játék egyébként hazánkban magyar felirattal jelent meg, amibe szerintem több munkát fektettek az illetékesek, mint a játék készítői egyes programozási ciklusokba. Az egész rémálom ideális esetben 5 óra alatt letudható, maradandó élményt maximum az idegeskedés okozhat.

Utólag belegondolva, nem okozott csalódást a City Interactive. A ”tartalmas” outro után hatalmas boldogság közepette töröltem a játékot azzal a tudattal, hogy túléltem a rémálmot és többé nem leszek a részese. Vagy netán tévedek? Mindenesetre legyetek nagyon óvatosak a játékkal, ha van rá mód, akkor csak a demó verzióval játszatok, amihez szándékosan nem adok most linket.

4.5/10

Mára már az Assassin’s Creed cím olyan jelentős névvé nőtte ki magát, mint a Call of Duty, vagy a Need for Speed. Szintén egy olyan címet üdvözölhetünk a sorban, amely már jó ideje, évről-évre új epizóddal bővül, népszerűsége pedig töretlen. Tavaly pedig megérkezett a várva várt változás, a harmadik epizód keretén belül, ami ígért fűt-fát. Lássuk, mennyire is bizonyul jónak a játék.

Az alcím nélküli, sorszámmal ellátott epizód ennek megfelelően új főhőst, új korszakot, és természetesen új helyszínt hozott magával. A játékban két személyt fogunk irányítani. A kezdeti bevezető részben egy Brit illetőségű személyt, Haytham Kenway-t fogjuk irányítani, majd a meglehetősen hosszú bevezetés után Haytham fia, Connor Kenway-t (eredeti nevén Ratonhnhaké:ton) kalandjait követhetjük végig, aki félig Brit, félig Indián származású. A történet az amerikai függetlenségi háború idején játszódik, ebből pedig tökéletesen leszűrhető az az információ, hogy a helyszín ezúttal nem más, mint Amerika. Ennél többet viszont vétek lenne elárulni, hiszen az már eléggé spoiler szagú lenne. Egy biztos, a történet itt is gondosan fel lett építve, csavarokkal, furcsa helyzetekkel megtűzdelve, miközben ügyeltek az apróbb részletre is. Persze mindeközben figyelemmel kísérhetjük a jelenben Desmond kalandjait is, aki észrevehetően több szerepet kapott, mint a korábbi epizódokban.

Játékmechanikailag az új Assassin’s Creed nem igazán tér el az elődeitől. Kaptunk két várost, Bostont és New Yorkot, illetve a közöttük elterülő hatalmas vadont. A két város viszonylag nagy, bár én nekem elég kicsinek tűntek. A felépítésük remekül visszaadja az 1700-as évek stílusát. A város bejárása nem csak a már megszokott alagútrendszereken keresztül történhet meg, de itt is, mint a Brotherhood esetében, akár lóval is végigvágtathatunk az utcákon. Connor felszerelése nem sokban tér el elődeihez képest. A dupla rejtett pengéket most is alkalmazhatjuk, kard helyett kapunk egy nagyon menő tomahawkot. Természetesen a kor vívmányainak megfelelően lehetőségünk lesz lőfegyverek használatára is, de a lassú újratöltési idő miatt rá leszünk kényszerülve a közelharcra, a fegyver maximum taktikai szerepet tölthet be. Ehelyett inkább érdemesebb az íjat használni, ami ráadásul még csendesebb is. Kapunk mind emellé egy elég érdekes kis játékszert, ami leginkább egy grappling hook-ra emlékeztethet. Ezzel könnyedén felakaszthatjuk az ellenségeinket egy faágra.

Mindemellett sokat változott Connor mozgáskultúrája is. A karakter mozgása, futása sokkal letisztultabb és összefüggőbb lett. A mászást gyakorlatilag egy gombra redukálták, így bármilyen nehézkes épületet egy pillanat alatt megmászhatunk. Bevallom, ez nekem baromi fura volt, én még ahhoz voltam hozzászokva, amikor az első részben csak 3 gombot kellett lenyomva tartani a futáshoz. Természetesen így sokkal könnyebb az irányítás. Ennek apropóján a vadonban lehetőségünk lesz a fák megmászására is, ami a maga módján szintén nagyon innovatív. A fák magaslatairól könnyebben becserkészhetjük ellenségeinket, de a vadászat is mókásabb. A harcrendszer is jelentős változáson esett át. Kaptunk új mozdulatokat, és az összefűzött gyilkolások is sokkal könnyebben elérhetőek, nem mellesleg az eddigi leglátványosabban lettek átemelve a játékba. A harcrendszer felvette a szintén remekül sikerült Batman játékokból a támadásjelzőt, így a rendszer már azt is jelzi felénk, ha a körülöttünk lévő ellenfelek közül mikor akar ránk támadni az egyikőjük. Hasonló a helyzet sortűz esetében is, ilyenkor csak magunk elé kell rántanunk egy szerencsétlent, aki átveszi az áldozat szerepét. Viszont a kijelölési rendszer is megváltozott, ami nekem kicsit zavaró volt. A játék nem magától fókuszál rá egy közeli célpontra, hanem beközelít és a célkeresztet rajta tartva nekünk kell becélozni az ellenfelet. Persze, lövésnél egy tök jó, nem vitás, de amikor felülről jelölném ki szerencsétlen áldozatomat, hogy egy precíz gombnyomással a nyakába vethessen magas, akkor nagyon frusztráló tud lenni, hogy nem működik a dolog.

A fő sztorin kívül itt is lehetőségünk lesz mellékküldetések elvégzésére. Kézbesíthetünk leveleket, a vadonban rejtélyes legendák után kutathatunk, bevehetünk templomos erődöket, vadászhatunk a szerencsétlen állatokra, vagy új munkásokat toborozhatunk a tanyákba. Az ők segítségükkel készíthetünk különféle tárgyakat, majd ezekkel kereskedhetünk némi készpénz fejében. Konvojokat támadhatunk meg, de ugyanígy a saját szállítmányunkra is ügyelnünk kell. Az így megszerzett pénzből fejleszthetjük akár a hajónkat is, amellyel nagyon izgalmas tengeri csatákat vívhatunk. Ez a játék egyik legkiválóbb része lett, mivel a tengeri csaták rendkívül izgalmasak és összetettek. Persze aki nem akar, annak nem muszáj a dolgok ezen részével foglalkoznia, a választás teljesen szabad. Ezért is sajnáltam, hogy a pénz másra nem is használható. Missziók tekintetében megmaradtak a kihallgatós, követős, lopakodós részek, amelyek itt-ott kissé átalakultak és bele kell rázódnia az embernek. A teljes szinkronizáció érdekében plusz követelményeknek kell megfelelnünk, amit és kissé túlzásnak éreztem egy-két küldetés alkalmával. A gyűjtögető életmódot követőek most is ki lesznek elégülve. A vadonban tollakat, míg a városban repülő papírosokat gyűjtögethetünk, illetve ládikók után kutathatunk, némi zsebpénz, vagy új recept reményében, ez utóbbit pedig összekötötték egy zárfeltörős minijátékkal, ami szerintem PC-n nagyon idegesítő, főleg azért, mert aprólékos egérkezelést igényel.

A továbbfejlesztett AnvilNext motor most is szépen muzsikál. A mozgás animációról már ejtettem szót, ami bámulatos. A karaktermodellek, a tárgyak modellezése szép, Boston és New York, illetve a vadon felépítése nagyon jól lett kivitelezve. A városban is összefuthatunk kutyákkal, macskákkal, más élőlényekkel, illetve gyermekekkel is, ami még élethűbbé varázsolja a nyüzsgő várost. Arról nem is beszélve, hogy nem csak a napszakok, de az évszakok váltakozását is remekül kezeli a motor. A hófödte vadonban a járás nehézkessé válik, a térdig érő hóban maximum csak araszolni tudunk, illetve az emberek és más állatok nyoma is követhető. Az egyetlen rákfenéje a dolognak, hogy a karakterek hajlamosak beleakadni a tereptárgyakba. És ezt nem említettem volna meg, ha két-három alkalommal történt volna meg, de sajnos ez folyamatosan előfordul. A fegyverek szintúgy megragadnak a levegőben, beleakadnak más tárgyakba. Mi a fene történt itt? Ez eddig nem jellemezte a sorozatot. A történet amilyen jól lett felépítve, számomra nem volt nagy durranás. Jó, persze tartogat álleejtős pillanatokat, de Connor jelleme valahogy nem igazán hagy mély nyomot az emberben, még ha érthető is a motivációja. Arról nem is beszélve, hogy a játék felére baromi unalmassá válik a Connor-Achilles közötti veszekedés. Mindenki csak egyet fúj, mint a pereces. Aztán a végére valahogy mégis epikussá válik a dolog. Ettől eltérően Desmond története jobban lett felépítve és én személy szerint a jelenkor cselekményeibe jobban bele tudtam élni magamat. A zene ismét művészi darab lett. Nagyon jó, pörgős dallamokkal rendelkezik a játék, még a játékon kívül hallgatva is fantasztikus a hangulatuk. A szinkronszínészek remekül játsszák a szerepüket. Connor félig Angol, félig Indián nyelven kommunikál, az Amerikaiak némi tájszólással beszélnek, de minden fő karakter jellemére illik a szinkronszínészek játéka. Mondjuk ez sohasem volt a sorozat gyengesége, ahogyan a zene sem. A kiadónak köszönhetően a játék magyar felirattal került a boltokba, méghozzá mindhárom platformon, ami tovább fokozza az élményt.

Minden jó tekintetében az Assassin’s Creed 3 kissé unalmasnak tűnt számomra. A történet egy idő után ellaposodik, majd csak a végére kerekedik ki ismét, és sajnálom, hogy a pénzünkkel a gazdaság fejlesztésén kívül nem sok mindent lehet kezdeni. Pedig én ebben láttam volna még fantáziát. Egy egyszer, esetleg kétszer végigvihető kalandnak nem rossz, de kétség kívül az Ezio trilógia valahogy jobb volt. Talán annak megvolt a maga mámora.

8.5/10

A 2010-ben bejelentett, újragondolt Devil May Cry kezdetben nem igazán nyerte el a rajongók tetszését. A Ninja Theory által rebootolt Dante nagyon megosztotta a közönséget. A nagy felháborodást főleg a karakter kinézete váltotta ki, amely inkább emlékeztetett egy metroszexuális, mint démonvadászra. Szerencsére a vészjósló kijelentések eljutottak a készítőkhöz és minél többet mutattak a játékból, annál inkább vált egyre meggyőzőbbé a játék. A végtermék pedig elég kellemes kis alkotás lett.

Az újraélesztett Devil May Cry-ban annyi a jó, hogy nem feltétlenül kell ismerned a korábbi epizódokat ahhoz, hogy megértsd a játék történetét, lényegét. Az elejétől kezdve mindent felvázolnak nekünk. Képet kapunk a múltkor, ki is Dante, mi a szerepe, így a címmel csak most ismerkedő játékosok sem lesznek teljesen összezavarodva. Egy olyan világba csöppenünk bele, ahol a démonok uralják a világot, de természetesen csak képletesen, ha normális szemmel szemléljük a világot. Az emberiséget elnyomni kívánó démonok különböző módszerekkel befolyásolják az embereket: hírekkel, üdítővel vagy emberi alakot öltő démonok képében. Mindezt a démonkirály, Mundus irányítja, aki közel áll terve véghezviteléhez, egy tüske viszont még mindig maradt a tenyerében. Egykori szövetségese, majd árulója, Sparda fia, Dante. Az ő szerepe azért is különleges ebben a történetben, mivel ő egy angyal és egy démon keveréke, avagy nefilim, így képes akár megölni is Mundust. Így jut el a Rend nevű szervezethez, ahol nem csak az derül ki, hogy a csoport vezetője, Vergil Dante ikertestvére, de fény derül fiúk múltjára is és sikerül meggyőzni Dantét, hogy együtt, közös erővel legyőzzék Mundust.

A pörgős, akciós játékmenet persze most is a játék alapját képezi. Miközben az eredeti világ és az úgynevezett Limbó között ugrálunk, temérdek démonnal kell megküzdenünk. A limbó egy úgynevezett alternatív világ, ahol az adott pályaszakaszt egy másik oldaláról ismerhetjük meg és az egyszerűség kedvéért minden platform össze-vissza van kuszálódva a téren. Így a folyamatos kaszabolás mellett sokszor ugrabugrándoznunk is kell és használni a képességeinket. A sima harcmodorunk mellett alkalmazhatjuk a démoni és angyali erőket is, amely nem csak más képességekkel, de különböző fegyverekkel is jár. A jó öreg Rebellion kardunk és pisztolyaink, Ebony & Ivory itt is hű társaink lesznek. Démoni oldalunkon sokkal inkább lassabb, de annál erősebb fegyvereket használhatunk. Első sorban az Arbiter, egy nagy bárdra emlékeztető fegyvert, illetve az Eryx-et, ami az első részből is ismerős lehet. Nagyobb ellenfelek lecsapására tökéletesen eszközök. Angyali oldalon az Osiris nevű kaszával szelhetjük a gonoszt illetve két darab, Aquila névre keresztelt shurikenekkel. Ezen kívül rendelkezésünkre áll a Devil Trigger mód is, amellyel egy csapásra legyőzhetetlenné válhatunk, amíg ki nem fogy az energiánk. Ebben a módban az életerőnk egy kicsi ideig regenerálódik is, a kapcsolót pedig ellenfelek gyilkolásával lehet újratölteni. (Egyrészt)

Fontos megemlíteni, hogy ezeket a fegyvereket sok esetben kénytelenek vagyunk használni. Az csak egy dolog a sok közül, hogy egyes ellenféltípusokat csak az adott oldal fegyvereivel lehet megsebezni, de a rejtett helyekre is ezek segítségével juthatunk be, ami a fejlesztéseket tekintve fontos lehet. Mindkét fegyver rendelkezik egy másodlagos funkcióval is. A démoni eszközökkel magunkhoz húzhatjuk áldozatainkat és a kijelölt platformokat, az angyaliakkal pedig az ellenfelekhez húzhatjuk magunkat vagy amolyan indaként ugrálhatunk vele elemtől-elemig. Sokszor megesik, hogy ezeket a funkciókat keverve kell alkalmaznunk a továbbjutás érdekében, és csak egy profi zongoramozdulatnak tűnő gombkombináció segítségével juthatunk tovább. Szerencsére akkor sincs nagy baj, ha leesünk, mert a játék automatikusan visszarak a legközelebbi elemre (könnyű nehézségi fokozaton természetesen)

Az elődökhöz hasonlóan itt is gyűjthetünk gömböket. A vörös gömbökből tárgyakat vehetünk. Életerő, devil trigger helyreállítót, maximális életerő növelő keresztet vagy sárga kristályt. A ”minél többet veszel egy tárgyból, annál drágább lesz” szindróma itt is megmaradt, de legalább nem olyan pofátlan módon emelkednek az árak, mint az elődökben. A fehér gömbökből fejleszthetjük fegyvereinket és képességeinket, amelyből olyan sok van, hogy legalább két végigjátszás szükségeltetik az összes megvételéhez. A sárga kristály most is a halálból hoz vissza, a zöld gömbök pedig minimális életerő regenerációt biztosítanak. Ezeken kívül gyűjtögethetünk különféle kulcsokat is, amelyekkel más-más célokat rejtő ajtókat nyithatunk ki. Az adott feladat megoldásáért életerő növelő cuccok, vörös gömbök és egyéb extrák üthetik a markunkat.

A játék nagyon szép és ezt az Unreal Engine 3 biztosítja. A karakterek jól ki vannak dolgozva, a mozgások rendkívül jóra sikeredtek, és a képi világ nagyon jól összeáll még a limbóban is. Sajnos az alacsony textúra betöltés itt is felüti a fejét néha, de ez már megszokott betegsége a motornak. A kombók szépen összefüggnek és be kell valljam, eleinte féltem, hogyan is oldják ezt meg PC-n, de nagyon kézre álló  kiosztást kaptunk ami könnyen megtanulható. Annyi gond viszont adódik, hogy ha harc közben próbálnánk magunkhoz húzni (vagy fordítva) az általunk kiszemelt ellenfelet, nem biztos, hogy pont azt fogja tenni a karakter, amit mi szeretnénk. Egy nagyobb tömegharcban pedig ez nagyon frusztráló tud lenni. A bossharcokat személy szerint kicsit egyszerűnek és könnyűnek találtam, plusz alig-alig fogunk belebotlani ilyen bitang szörnyetegekbe, pedig ez nem vall a sorozatra. Ezt ellensúlyozza a változatos ellenfélgárda, amelyek képesek megizzasztani a játékost alkalom adtán, főleg ha két különböző típus próbál egyszerre ránk törni. A szinkronnal is ki vagyok békülve. Dante hozza a megszokott laza, beszólogató stílusát és jókat lehet derülni rajta. Vergil baráti, de mégis kissé gonosz személyisége is nagyon jól átjött. Ennél már csak a zene lett jobb. Aki nem kedveli a metál stílusú zenéket, az valószínűleg fülrákot fog kapni. A megszokott pörgős, kemény számok nagyon jóra sikerültek és olyan előadóknak köszönhetjük ezt, mint a Combichrist és a Noisia. A játékidő 7 órára rúg, de az újrajátszási faktort növelik a különböző nehézségi szintek, illetve hogy a már megvásárolt fejlesztések új játék esetén megmaradnak.

A kezdeti félelmeim teljes egészében köddé váltak. A DmC egy nagyon jóra sikerült reboot, méltó párja az elődeinek és kiváló akciójáték. Minden benne van, aminek benne kell lennie és a lezárást tekintve pozitívan állok a folytatáshoz is. Rajongóknak kötelező, de akik még csak most ismerkednének a szériával, azoknak is bátran merem ajánlani.

9.8/10