A 2010-ben bejelentett, újragondolt Devil May Cry kezdetben nem igazán nyerte el a rajongók tetszését. A Ninja Theory által rebootolt Dante nagyon megosztotta a közönséget. A nagy felháborodást főleg a karakter kinézete váltotta ki, amely inkább emlékeztetett egy metroszexuális, mint démonvadászra. Szerencsére a vészjósló kijelentések eljutottak a készítőkhöz és minél többet mutattak a játékból, annál inkább vált egyre meggyőzőbbé a játék. A végtermék pedig elég kellemes kis alkotás lett.
Az újraélesztett Devil May Cry-ban annyi a jó, hogy nem feltétlenül kell ismerned a korábbi epizódokat ahhoz, hogy megértsd a játék történetét, lényegét. Az elejétől kezdve mindent felvázolnak nekünk. Képet kapunk a múltkor, ki is Dante, mi a szerepe, így a címmel csak most ismerkedő játékosok sem lesznek teljesen összezavarodva. Egy olyan világba csöppenünk bele, ahol a démonok uralják a világot, de természetesen csak képletesen, ha normális szemmel szemléljük a világot. Az emberiséget elnyomni kívánó démonok különböző módszerekkel befolyásolják az embereket: hírekkel, üdítővel vagy emberi alakot öltő démonok képében. Mindezt a démonkirály, Mundus irányítja, aki közel áll terve véghezviteléhez, egy tüske viszont még mindig maradt a tenyerében. Egykori szövetségese, majd árulója, Sparda fia, Dante. Az ő szerepe azért is különleges ebben a történetben, mivel ő egy angyal és egy démon keveréke, avagy nefilim, így képes akár megölni is Mundust. Így jut el a Rend nevű szervezethez, ahol nem csak az derül ki, hogy a csoport vezetője, Vergil Dante ikertestvére, de fény derül fiúk múltjára is és sikerül meggyőzni Dantét, hogy együtt, közös erővel legyőzzék Mundust.
A pörgős, akciós játékmenet persze most is a játék alapját képezi. Miközben az eredeti világ és az úgynevezett Limbó között ugrálunk, temérdek démonnal kell megküzdenünk. A limbó egy úgynevezett alternatív világ, ahol az adott pályaszakaszt egy másik oldaláról ismerhetjük meg és az egyszerűség kedvéért minden platform össze-vissza van kuszálódva a téren. Így a folyamatos kaszabolás mellett sokszor ugrabugrándoznunk is kell és használni a képességeinket. A sima harcmodorunk mellett alkalmazhatjuk a démoni és angyali erőket is, amely nem csak más képességekkel, de különböző fegyverekkel is jár. A jó öreg Rebellion kardunk és pisztolyaink, Ebony & Ivory itt is hű társaink lesznek. Démoni oldalunkon sokkal inkább lassabb, de annál erősebb fegyvereket használhatunk. Első sorban az Arbiter, egy nagy bárdra emlékeztető fegyvert, illetve az Eryx-et, ami az első részből is ismerős lehet. Nagyobb ellenfelek lecsapására tökéletesen eszközök. Angyali oldalon az Osiris nevű kaszával szelhetjük a gonoszt illetve két darab, Aquila névre keresztelt shurikenekkel. Ezen kívül rendelkezésünkre áll a Devil Trigger mód is, amellyel egy csapásra legyőzhetetlenné válhatunk, amíg ki nem fogy az energiánk. Ebben a módban az életerőnk egy kicsi ideig regenerálódik is, a kapcsolót pedig ellenfelek gyilkolásával lehet újratölteni. (Egyrészt)
Fontos megemlíteni, hogy ezeket a fegyvereket sok esetben kénytelenek vagyunk használni. Az csak egy dolog a sok közül, hogy egyes ellenféltípusokat csak az adott oldal fegyvereivel lehet megsebezni, de a rejtett helyekre is ezek segítségével juthatunk be, ami a fejlesztéseket tekintve fontos lehet. Mindkét fegyver rendelkezik egy másodlagos funkcióval is. A démoni eszközökkel magunkhoz húzhatjuk áldozatainkat és a kijelölt platformokat, az angyaliakkal pedig az ellenfelekhez húzhatjuk magunkat vagy amolyan indaként ugrálhatunk vele elemtől-elemig. Sokszor megesik, hogy ezeket a funkciókat keverve kell alkalmaznunk a továbbjutás érdekében, és csak egy profi zongoramozdulatnak tűnő gombkombináció segítségével juthatunk tovább. Szerencsére akkor sincs nagy baj, ha leesünk, mert a játék automatikusan visszarak a legközelebbi elemre (könnyű nehézségi fokozaton természetesen)
Az elődökhöz hasonlóan itt is gyűjthetünk gömböket. A vörös gömbökből tárgyakat vehetünk. Életerő, devil trigger helyreállítót, maximális életerő növelő keresztet vagy sárga kristályt. A ”minél többet veszel egy tárgyból, annál drágább lesz” szindróma itt is megmaradt, de legalább nem olyan pofátlan módon emelkednek az árak, mint az elődökben. A fehér gömbökből fejleszthetjük fegyvereinket és képességeinket, amelyből olyan sok van, hogy legalább két végigjátszás szükségeltetik az összes megvételéhez. A sárga kristály most is a halálból hoz vissza, a zöld gömbök pedig minimális életerő regenerációt biztosítanak. Ezeken kívül gyűjtögethetünk különféle kulcsokat is, amelyekkel más-más célokat rejtő ajtókat nyithatunk ki. Az adott feladat megoldásáért életerő növelő cuccok, vörös gömbök és egyéb extrák üthetik a markunkat.
A játék nagyon szép és ezt az Unreal Engine 3 biztosítja. A karakterek jól ki vannak dolgozva, a mozgások rendkívül jóra sikeredtek, és a képi világ nagyon jól összeáll még a limbóban is. Sajnos az alacsony textúra betöltés itt is felüti a fejét néha, de ez már megszokott betegsége a motornak. A kombók szépen összefüggnek és be kell valljam, eleinte féltem, hogyan is oldják ezt meg PC-n, de nagyon kézre álló kiosztást kaptunk ami könnyen megtanulható. Annyi gond viszont adódik, hogy ha harc közben próbálnánk magunkhoz húzni (vagy fordítva) az általunk kiszemelt ellenfelet, nem biztos, hogy pont azt fogja tenni a karakter, amit mi szeretnénk. Egy nagyobb tömegharcban pedig ez nagyon frusztráló tud lenni. A bossharcokat személy szerint kicsit egyszerűnek és könnyűnek találtam, plusz alig-alig fogunk belebotlani ilyen bitang szörnyetegekbe, pedig ez nem vall a sorozatra. Ezt ellensúlyozza a változatos ellenfélgárda, amelyek képesek megizzasztani a játékost alkalom adtán, főleg ha két különböző típus próbál egyszerre ránk törni. A szinkronnal is ki vagyok békülve. Dante hozza a megszokott laza, beszólogató stílusát és jókat lehet derülni rajta. Vergil baráti, de mégis kissé gonosz személyisége is nagyon jól átjött. Ennél már csak a zene lett jobb. Aki nem kedveli a metál stílusú zenéket, az valószínűleg fülrákot fog kapni. A megszokott pörgős, kemény számok nagyon jóra sikerültek és olyan előadóknak köszönhetjük ezt, mint a Combichrist és a Noisia. A játékidő 7 órára rúg, de az újrajátszási faktort növelik a különböző nehézségi szintek, illetve hogy a már megvásárolt fejlesztések új játék esetén megmaradnak.
A kezdeti félelmeim teljes egészében köddé váltak. A DmC egy nagyon jóra sikerült reboot, méltó párja az elődeinek és kiváló akciójáték. Minden benne van, aminek benne kell lennie és a lezárást tekintve pozitívan állok a folytatáshoz is. Rajongóknak kötelező, de akik még csak most ismerkednének a szériával, azoknak is bátran merem ajánlani.
9.8/10
Utolsó kommentek