GameCenter - A játékok központja

Megfigyelhető, hogy mostanában és amúgy is átlagosan mindig csak viszonylag új játékokról írok, a régi klasszikusok tesztjei nem igazán bukkannak fel az oldalak között. Habár tisztelem a régi idők nagy játékait, valamiért rájuk annyira én személy szerint nem fordítok nagy figyelmet, mert ami anno 15 éve természetesnek számított, azt mai fejjel elég nehéz felfogni, főleg beleszokni. Épp ezért gondoltam most úgy, hogy visszanyúlok egy kicsit az időben, ha nem is olyan sokat, legalább is 1997-ig mindenféleképpen. Akkor jelent meg többek között a Carmageddon, Mortal Kombat 4, Age of Empires és a Grand Theft Auto első része is. Ezek közül egy kevésbé sikeresebb, de jó nevű játékot emeltem ma ki, az MDK-t.

A történetből igazán sokat nem tudunk meg, legalábbis az első rész semmi keretinformációt nem vázol fel számunkra. (Bár állítólag a játékhoz jár egy kézikönyv, ami leírja a történetet) Ami világos, hogy főhősünk, Kurt Hectic készül megmenteni a világot a gonosz szörnyek támadásai ellen. Az ő segítségére lesz az őrült professzor, Dr. Fluke Hawkins és a négy kaú szuperkutya, Bones. (Habár a kutya jobban szereti, ha Max-nek szólítják). Hawkins doktor találmánya, a csavart ruha lesz a legjobb barátunk, mely nemcsak golyóálló kis mértékben, de van benne beépített ejtőernyő, mesterlövészmód a sisakban és egy gépfegyver a karjára erősítve.

A játékmenet az egyszerű haladj előre és lőj sémára épül. Más nehezebb dolgunk nem nagyon lesz. Az idegenek minden fajtája között kell rendet teremtenünk, amelyben több fegyver és hasznos tárgy is a rendelkezésünkre áll. Elsősorban a már említett csavart ruha gépfegyvere, ami végtelen tölténnyel szolgál és ehhez kapcsolódik a mesterlövész funkció, ami a 100x-os zoomolásra is képes. Ezen kívül különböző kiegészítőket vehetünk fel, például gránátokat, rakétákat, golyószóró erősítőt, csaléteket, életerő visszaállító csomagokat és a továbbhaladáshoz szükséges atombombákat. Minden pálya végén egy kisebb Bossharc vár ránk, amelyek esetében egy kis furfanghoz kell folyamodnunk, ha le szeretnénk őket győzni.

Habár maga a játék hangulatra kitűnő és még némi humort is rejt magában, a technikai részével néhol akadnak problémák. A grafika azt kell mondanom, hogy 1997-hez képest nagyon szép 3D-s látványt tud nyújtani. Ami inkább szó szerint szemet szúr játék közben, az a textúrák minősége. Néhol vagy nem látjuk a textúrát, vagy túl sötét vagy annyira tükröződik, hogy eszméletlenül be tudja zavarni a játékost. Az effektek és a szinkronhangok rendben vannak, habár a szörnyek nyögésén kívül másmilyen kommunikációs zajokat nemigen fogunk hallani. A zene ehhez képest nagyon jó. Kissé misztikus, szuperhősös érzést ad a játéknak, ami passzol is hozzá. Amit ritkán szoktam felemlíteni, mint negatívum, az az irányítás. Bár megszokható, ez az egeres előre-hátrahaladás kombó nekem nem igazán jött be, átállítani a dolgokat is kissé nehézkes munka és a billentyűkiosztások sem valami kézen fekvőek, így kissé megnehezíti a játékos dolgát, sokat kell ezek beállításával vackolni. (Személy szerint nekem a billentyűvel való navigálás jobban kézre esett, az egeret, mint navigációs eszközt inkább tehernek éreztem jelen esetben) A játékmenet talán kissé monotonnak tűnik elsőnek, de nekem nagyon tetszett az a megvalósítás, hogy az MDK próbál mindig valami újat mutatni. Például lövöldözhetünk egy vadászgép bombázója mögül, használhatunk légdeszkát és még néhány olyan eszközt, ami nem csak kis színt visz a játékba, de a humorszintet is megdobja egy kicsivel. Habár a játékidő nem túl hosszú, pályánként alig háromnegyed órát vesz el az életünkből, remek szórakozást biztosít még így is.

Ugyan az idő már rég eljárt az MDK felett, azt azért ne feledjük, hogy egy igazán sikeres játékról beszélünk. Talán kissé gagyinak tűnik, de meg van benne az a szikra, ami más játékokban nincs meg még ma sem. Aki teheti, tegyen ele egy próbát, igazán jó kis játék.

8.2/10

Az Ubisoft olyan nagysikerű bejáratott címei között, mint a Splinter Cell, Ghost Recon, vagy bármely más Tom Clancy nevével ellátott játékok, találhatunk egyedi műveket is, amelyek ugyan jók voltak, de nagyobb figyelmet, vagy teljes értékű folytatást azóta sem kaptak. Ilyen játék a Belga képregény alapján készült XIII is. A játék remekül sikerült, de a stúdió azóta nem igazán nézett a cím felé. Hogy miért, arra most nem kapunk választ, helyette mélyüljünk bele magába a játékba.

Egy tengerparton ébredünk fel. A megszokott sémára épülve semmit nem tudunk magunkról. Nem tudjuk kik vagyunk, hol vagyunk ,mi okból kerültünk ide. Habár a játékos az introból kap némi információt, pár pillanat múlva a főhősünk is rájön egy-két dologra. Miután fegyveres banditák támadnak ránk, hamar rájövünk, hogy nem ok nélkül bántak el velünk ilyen csúnyán. Innentől kezdve a célunk az lesz, hogy rájöjjünk, kik is vagyunk valójában és miért is próbáltak velünk elbánni.

Aki netán ismeri a képregényt, az már számíthat rá, hogy a játék nem vajmi nyomozósdi, detektív szimulátor lesz, hanem egy akciójáték. S ezen a részen az Ubisoft maradandót alkotott. Habár a játék felében csak kaszabolnunk kell, a fejlesztők tettek róla, hogy mégse ismételje magát annyira a program, képes legyen a játékost a monitor előtt tartani. Nagyon okosan lettek megoldva a kisebb információszivárogtatások a játékos felé. Bizonyos helyeken emlékképként ugranak be események a múltból, amelyek összefüggenek a jelennel és a múltunk egy darabját tartalmazza a kirakósból. Nagyon okosan van megoldva, a játékost szinte visszacsábítja a monitor elé a történet és a kivitelezés.

Szerencsére, mint már említettem nem csak a megyek előre és leölök mindenkit pályákból áll a játék, hanem néhol settenkednünk is kell a célunk érdekében. A lopakodós/gyilkolós pályák úgy nagyjából fele-fele arányban vannak elosztva, így azt hiszem mindenkinek kedvez a játék. S ha már lopakodás, ehhez meg is kapjuk a megfelelő eszközöket és adottságokat. Állandó felszerelésünk közé tartozik a zártörő és egy csörlős szerkezet, melynek segítségével amolyan Batman módra húzhatjuk fel és ereszthetjük le magunkat a magasabb helyekről/helyekre. A környező tárgyakat, mint például partvis, szék, üres üveg fegyverként is használhatjuk, lecsaphatjuk vele áldozatainkat. Ez különösen akkor jó, ha lopakodnunk kell és nem szabad áldozatokat ejtenünk. De ha nem kell settenkedni akkor el is kaphatjuk a kiszemelt szerencsétlent és túszul ejthetjük, némi egérutat nyerve ezzel magunknak. A kézifegyverek között pedig rendelkezésünkre áll a dobókés, 9mm-es pisztoly (hangtompítóval helyenként, vagy kétkezes kiszerelésben), 44-es Magnum, mesterlövész puska, gránát, íjpuska, AK-47, M4 karabély, Uzi, Shotgun, Bazooka és természetesen az öklünk.

Ami elrettentheti a játékosok figyelmét a program felől, az kétségtelenül a grafika lehet. A játék a Cel-Shading technológiára épül, vagyis a grafika rajzolt. Olyan, mint ha egy élő képregényben lennénk. Ez persze nem meglepő, hiszen képregény adaptációról beszélünk, de ez nagyon jól áll a játéknak, megadja hozzá az alaphangulatot. Használja azokat a képregény motívumokat, mint lépések leírásához a TAP-TAP, ami egyébként nagyon nagy hasznunkra fog válni a játék folyamán, hogy a vékonyabb falak mögül is tudjuk követni az ellenfél mozgását. Robbanáskor a BOOM felirat, halálkor pedig az Ahhhrrr halálhörgést láthatjuk. Egyszerűen k**va jó, mást nem tudok róla mondani. A rajzolt megoldás ellenére a játék tényleg szép. Nem találtam olyan helyet, tárgyat vagy bármi mást, amibe bele tudnék kötni. A szinkronhangok kissé mesébe illőek, amitől még jobban úgy érezzük magunkat, mint ha a képregény lapjai között járnánk. Ez nem negatív kritika, sokkal inkább pozitív. Helyenként találkozhatunk még olyan megoldásokkal, mint kép a képben kamera, ami mutatja, hogy a célpontunk éppen mit csinál, vagy a pályán történő egyes fontos mozdulatokat tudatja velünk, illetve fejlövéskor kapunk még a monitor felüljére elhelyezve 3 szép képet a találatunkról, mely szintén a nagyon hangulatos képregény stílust ábrázolja. A zene már csak fokozni tudja ezt a hatást. Rajzfilmekbe illő melódiák csengenek fel a játék közbe, ami mellett még mindig meg tudja tartani komolyságát a játék. Üröm az örömben, hogy a fellelhető többjátékos módokat gépi ellenfelek ellen is lehet játszani, ami azért valljuk be, nem minden játéknál található meg, mint extra, sem akkoriban, sem a mai világban. Az egyetlen nagy gondom a játékkal, hogy a mentésrendszert annyira el tudták rontani, hogy ennél jobban már igazán nehéz lett volna. Hiába van gyorsmentés funkció, a pályán belül csak az ellenőrzőpontoknál kapunk mentett játékállást, de azok sem tölthetőek vissza, ha kilépünk a játékból, így képtelenek vagyunk egy szuszra végigrohanni egy pályán. Persze ez nem annyira nagy gond, de a lopakodós pályáknál, ahol szükség van a koncentrációra és a megfontoltságra, ott nagyon érződni tud a hiánya ennek a dolognak. (Bár lehet, hogy a későbbi patchekben ezt orvosolták, ezt már nem igazán tudnám megmondani). Végső soron még annyit a játékról, hogy hazánkban magyar felirattal is megjelent, ami dicsérendő, de azért a hivatalos fordításban is vannak olyan kifejezések, amelyek helyett én azért másképp fogalmaztam volna. No de hát örüljünk, hogy van.

Nem is tudom, hogy kerülte el eddig a figyelmem ez a játék. És miért nincs ennek teljes értékű folytatása még? A XIII egy iszonyatosan jó, hangulatos akciójáték. Aki szereti a képregényeket az szerintem élvezni fogja, még ha nem is ismeri a XIII-at, mint képregény. Remek sztori, nagyszerű tálalás=hatalmas siker. Legalábbis nálam totálisan tarolt.

9.8/10

A 2003-as Call of Duty nagy siker volt a játékosok körében, ez nem kétség.  Amíg az első részt fejlesztő Infinity Ward már javában a második részen dolgozott, addig az Activision gondolt egyet, és adott egy kis munkát a Gray Matter stúdiónak. Így született meg nem sokkal egy évvel az alapjáték után a kiegészítő lemez, amely az United Offensive névre hallgat.

Nem könnyű egy kiegészítőről írni. A legtöbb dolog az alapjátékban is elhelyezett sémára épül, csak néhány dolog változik meg benne: a szereplők, az eszközök és a történet. A munkámat még az is megnehezíti, hogy ismét egy olyan játékról kell írnom, melynek történései a legtöbb Call of Duty játéknak az idővonalába esik: A 2. világháború. Már ekkor kezdett erősödni mindenkiben az érzés, hogy talán kissé kezd lerágott csonttá válni ez a téma. De hát ez van. Szóval a játék a háború második felét dolgozza fel. A Britek oldalán Szicíliában végzünk némi piszkos melót, az Amerikaiaknál az Ardennekben folyó háborúba csöppenünk bele, az Oroszoknál Kruszk ostromát kell visszaszorítanunk és kiűzni a Németeket a környező városokból, a COD-nál már jól megszokott mindig más bőrében érezzük magunkat feltálalásban. Az Amerikai szálon Scott Riley tizedest, az Angoloknál James Doyle őrmestert, az Oroszoknál Yuri Petrenko közlegény sorsát vehetjük a kezünkbe.

Az alapjátékon belül megtalálható fegyverek nagy része itt is fellelhető, viszont pár új típus is a kezünk ügyébe kerül. Telepített fegyverekkel már az első részben is találkozhatunk, itt azonban ezeknek a mobil változatával ismerkedhetünk meg közelebbről. Ilyen például az Amerikai Browning .30 M1919A6, a Német Machinegewehr 34. Az Angolok és az Oroszok kaptak egy-egy új pisztolyt, illetve az Angoloknál immáron megjelent az Stan Mk IIs hangtompított változata is. Kisebb újításként megjelent a sprint lehetősége, amivel egy kisebb ideig gyorsabban tudunk szaladni. A játékmenetben csak annyi újdonság történt, hogy a kocsikázós, motorozós részekből itt többet fogunk megtalálni, ezek mellett lehetőségünk lesz újra tankcsatázni, hajócsatázni és egy repülőgép fedélzetéről légi csatában is összemérhetjük az erőnket a nácikkal szemben.

A grafika túlzottan sokat nem változott. Magyarán szólva semmit. Jól néz ki, de 2004-ben ez már kissé kevés. Persze igaz, hogy kiegészítő révén mit is várjon az ember, de az IdTech 3-hoz képest még mindig Pazar látványt nyújt. A szinkronhangokkal még mindig meg vagyok elégedve, a zene viszont semmit nem változott. A kiegészítő alatt az alapjáték zenéi mennek, nagyobb érdeklődést még most sem tudott felmutatni a számomra. Szóval nekem olyan semmis az audio része a játéknak. A mesterséges intelligencia sajnos még most sincs a toppon. Az oké, hogy néhol rettentően buták, de könyörgöm, legalább az utamba ne állnának be, hogy azokban a pillanatokban, amikor már a halálos lövést várom, legyen esélyem elbújni. Emiatt számos helyen kihúzta nálam a gyufát a játék. Nagyobb újítás csak a többjátékos üzemmódot érintette. Két új játékmód került a játékba: Base Assault módban az a csapat nyer, aki hamarabb elpusztítja az ellenség összes bázisát, míg Domination módban a nyertesnek egyidejűleg kell birtokolnia az összes zászlót, ami a pályán el van helyezve. Az új pályák mérete jelentősen megnőtt a járműhasználat miatt, de a régi térképeken is használhatunk immáron járműveket. Újításnak számít még a perkrendszer bevezetése. Minél több ellenfelet ölünk, vagy avatkozunk be sikeresen egy feladatba, annál több pontot kapunk, amivel fejlődhetünk. Ennek következtében több lőszert, gránátot vihetünk magunkkal, legmagasabb rangon akár légi támogatást is kérhetünk.

A Gray Matter Interactive bebizonyította, hogy egy jó játékhoz is tudnak hangulatos kiegészítőt csinálni. Aki megveszi a programot, az biztos, hogy nem a nyúlfarknyi 5-6 órás egyjátékos kampányért teszi azt, hanem a bővített többjátékos módért, mely legalább annyi élményt tud biztosítani, amennyit az alapjáték adott a játékosoknak. Bár jó játék az united Offensive és méltó a nagy elődhöz, olyan mértékben ez sem fog megmaradni, mint a nagytestvér.

9.0/10

A Might & Magic márkanév már régóta jelen van a játékok között. Elsősorban szerepjátékok voltak ezek, majd a Heroes sorozat révén a téma átalakult körökre osztott stratégiai játékká. 20 év távlatából kicsit nehéz belegondolni, hogy az eddigi remek sorozatot hogyan lehetne kicsit úgy megcsavarni, hogy ez a klasszikus Might & Magic érzés benne maradjon, de mégis más legyen, mint a többi. 2006-ban az Arkane Studios megmutatta nekünk, hogy lehet ebből ám csinálni egy igazán ütős akciójátékot is, így született meg a Dark Messiah of Might & Magic.

Főszereplőnk, Sareth egy fiatal kincsvadász, kinek apja helyett apja volt Phenrig, a nagy mágus. Ő tanítgatta, vezette a fiút a helyes ösvényen, míg egy nap, záróvizsgájának keretén belül azt a feladatot kapta, hogy szerezzen meg egy mágikus tárgyat, a Shantiri kristályt. Stonhelmben egy bizonyos Menelaghoz kellene eljuttatnunk a kristályt, de a városra hirtelen gonosz lények kezdik el feldúlni. Mint kiderül, a rendbontás mögött egy Nekromanta, Arantir állt. Innentől kezdve minden a kristály körül forog.

Akciójáték révén a Dark Messiah-ban rendkívül sokat kell harcolnunk. Már a játék elejétől fogva rajtunk áll a döntés, hogy a háromféle stílus közül melyik is a nekünk tetsző, hová fejlesszük karakterünket. Az egyik ilyen harcstílus a kétkezes harc, amikor semmi mást nem használunk, csupán a fizikumunk által adott nyers erőnket, no meg persze a napfényben gyönyörűen csillogó véres kardunkat. Harcosként kitanulhatjuk az egyes kardfajták kezelési technikáját. Legyen az rövidkard, hosszúkard, vagy nehézkard, de ha már unjuk a sémaszerű kardokat, akár kovácsolhatunk is magunknak egyet. Ha minden eszközünk megvan a munkához (kell nekünk elsősorban egy kovácskalapács, és egy aranyrúd, vagy valami más nyersanyag, ami a kard alapját képezi), akkor a kijelölt helyeken véghezvihetjük a munkát és hipp-hopp: máris kész az egyedi kard. Ezek mellett jó barátunk lesz még a pajzs is, ami sokat blokkol az ellenfelek támadásain. Persze védekezni a kardunkkal is tudunk, a pajzs azért sokkal nagyobb védelmet nyújt. Emellett használhatunk különböző íjakat is, az egyszerű hétköznapi fajtától kezdve a tüzes és mérgezett nyílig. Harmadik, de nem az utolsó fegyverünk a kétkezes bot, amivel szintén hatalmas csapásokat lehet mérni az ellenfél kobakjára és ebből is található egy csomó mágikusfajta, mint például a tűz és a jég erejével ellátott harci eszköz. Ezeken kívül érdemes odaügyelnünk a páncélunkra, mert ahogy haladunk előrefelé a történetben, úgy válik elavultabbá és szükségünk lesz egy erősebb vasruhára is.

A lopakodó/tolvaj stílus azoknak fog kedvezni, akik ugyan szeretik hátba szúrni az idegesítő, hülye kis goblinokat, de mindezt inkább úgy tennék, hogy a kint őrködő orkok tömege mindebből semmit ne vegyen észre. Az ő rendelkezésükre az íjat lehet ajánlani, illetve a tőrt, amivel hátulról meglepetésszerű gyilkosságokat tudunk véghezvinni. Ha lebukunk, akkor azzal jó előre számolni kell, hogy a tőr talán nem a legjobb módja a harcnak, így nem árt, ha a tarsolyunkban mélyen azért lapul egy kard is. A tolvajoknak nem igazán előnyös páncélruhát viselni, érdemes körülnézegetni titkos helyek után, mivel nagyon klassz kis tolvajszerkókra lehet bukkanni.

Aki meg inkább nem szeretné érezni az orkok rothadó szájszagának bűzét, az lehet mágus is. Rendkívül sok varázslat áll lehetőségünkre, melynek tárházát tekercsek bővítik. Egy nagyobb csapat ellenség ellen kissé nehéz dolgunk lesz, de aki érti a dolgát, az nagyon jól fog szórakozni. Képességeink tárházát elsősorban a tűz, jég és villám ereje teszi ki, de rengeteg olyan varázslat van, amivel borsot törhetünk ellenfeleink orra alá. Igazából én nem igazán foglalkoztam a játék ezen részével, így részletesebben nem tudok beszélni az erőkről. Mágus révén illik mágikus palástot öltenünk, ami akár növelheti a manaszintünket is. Érdemes sokat kísérletezgetni a varázslatokkal, mivel egy-egy ellenféltípus rendkívül allergiás bizonyos erőkre, mint például az orkok és a goblinok, amelyeket erősen legyengít a villámtámadás.

Így, hogy már ismertettem a harcstílusokat, ideje megemlíteni a képességpontokat is, amelyek a fő részét képezik ennek a rendszernek. Nos, eme három képességre költhetjük el ezeket a pontokat, melyeket a küldetések teljesítése után kapunk. Minden stíluson belül különböző dolgokat fejleszthetünk, például harcosnál az erőt, amivel erősebb kardokat leszünk képesek használni, vagy a maximális életerőnk megnövelését. A játékmenet ugyan erősen monoton, de mégis csak van egy icipici beleszólásunk nekünk is a történetbe. A játéknak 4 féle befejezése van. Hogy például jók, vagy gonoszok leszünk, azt döntéseink is befolyásolják és hogy kire hallgatunk: Menelag unokahúgára, Leannára, vagy az időközben minket ördögként megszállt belső „hangra”, Xana-ra. Leanna ugyebár egy pozitív karakter, a szereplőt a jó cselekedetek felé húzza, míg Xana arra buzdít minket, hogy mindenkit takarítsunk el az utunkból, aki meg szeretné akadályozni, hogy a világ urai legyünk. Eme belső vívódás az egész játékon keresztül végig fog minket kísérni és a végén csak rajtunk áll, miként is döntünk.

2006-ban már javában virágkorát élte a Source motor. Minek kimaradni a jóból, ugyebár, így a Dark Messiah-ra is erre a grafikus kódra épült. A source motor gyönyörű látványvilágot varázsol a játékos szeme elé, ahol minden élőnek tűnik. A karakterek és a tárgyak megdöbbentően jól néznek ki, a fizika remekül működik, a környezeti elemek jól reagálnak a játékos cselekvéseire, mint például hogy a nyílvessző csak a fába ragad bele vagy az ellenfeleket belerúghatjuk a tűzbe és a pályán felállított, hegyes tárgyakba. Sareth mozgástechnikája iszonyatosan jól lett rögzítve. Kezdve azzal, hogy karakterünk minden porcikáját látjuk, az egyes eszközökkel végrehajtott mozdulatok, kardcsapások nagyon élethűek. Ez nálam egy nagyon nagy pozitív tulajdonság a játék részéről. A zene hozza a megszokott Might & Magic hangulatot. Kissé sejtelmes és ezt a formát tartja a zenelista mindene gyes darabja. A szinkronhangok is jól meg lettek választva. Egyik szereplő hangja sem teszi a karaktert se túl gonosszá, se túl puhánnyá.  A lényeg hangja pedig remek, főleg a goblinokon lehet jóízűeket kacagni. Bár a játék tartalmaz többjátékos módot, egy Survivor játékmódot szívesen viszont láttam volna a játékban. Hibák hála a jó égnek nem túl sűrűn bukkannak fel. Néhol a tőr hajlamos elcsúszni a karakter kezéből, illetve a kötélmászás sem mindig működik úgy, ahogyan kellene neki, de az egész játék élvezhető, nem áll az utunkba semmiféle kellemetlenség. A magam részéről talán csak annyi, hogy a történet közepe felé a játék igazán kezd megnehezedni, amivel nagyon nehezen tudtam tartani a tempót. Ha még nincs stratégiád, akkor jobb, ha minden ellenféllel szemben már az első találkozás alkalmával kitalálsz egyet.

A Dark Messiah nem csak kiváló akciójáték, de még egy Portal szerű logikai játéknak is elmenne. Nagyon izgalmas, minden eszközt felhasznál, amit csak tud, így egy pillanat alatt a monitor elé tudja szegezni a játékost. Kár, hogy sajnos azóta sem jött folytatása és a stúdió felől sem hallani semmit.

9.4/10