GameCenter - A játékok központja

Mint minden nagy játék, a Medal of Honor: Allied Assault sem kerülhette el a sorsát és hamarosan kapott is egy küldetéslemezt, a Spearhead-ot. Nem egészen 10 hónapot kellett csak várnunk a következő kiegészítésig, ami a Breakthrough alcímet viseli. Hamisíthatatlan, old school Medal of Honor feeling, ezúttal utoljára.

Az új küldetéslemez más irányba terelgeti a játékost, új helyszíneken keresztül élhetjük át a második világháború borzalmait, mindezt John Baker őrmester bőrébe bújva. A nem túl hosszú kampány során megfordulunk Olaszországban, Szicíliában, és Tunéziában is. Olyan valós eseményeken alapuló bevetéseken vehetünk részt, mint az Operation Husky, Operation Vulcan, Monte Cassinoi csata. Egyszóval elég változatos terepeken fogunk küzdeni, ahol nem csak a Németek keserítik majd meg a dolgunkat, de az időjárási tényezők is.

A Breakthrough sem változtatott semmit a jól bevált recepten. Sőt, ahogy én észre vettem, sokkal inkább megpróbáltak visszakanyarodni az eredeti Allied Assault élmény irányába. Itt is lesz olyan rész, ahol álruhát viselve, hamis papírokkal kell majd beszivárognunk az ellenséges területre, lopakodva behatolunk egy erősen német katonák által őrzött területre, vagy egy dzsipre szerelt géppuska állvány mögül írtjuk az ellenséget. A Spearhead újítása itt is elérhető, nem egy alkalommal lesz módunk bepattanni a légvédelmi ágyúk mögé, de itt használhatunk gránátvetőket és tankelhárító ágyúszerkezeteket is. Fegyverek terén a Breakthrough kicsit bőkezűbb volt, mint az előző kiegészítő. Többek között újdonságként üdvözölhetünk olyan modelleket, mint a Beretta, Carcano, DeLisle carbine, Moschetto, Vickers-Berthier vagy a PIAT (Projector, Infantry, Anti Tank) gránátvető.

A megjelenítésért változatlanul az IdTech 3 felel. Így, 2003 vége fele azért már nem számított annyira kiemelkedőnek a motor, de azt kell mondjam, még mindig korrektül festett a játék. A játék első pályáján tomboló homokvihar viszont hatalmasat dob a játékélményen, ez nekem baromira bejött. Azért ha őszinte akarok maradni, azt be kell látnunk, hogy az egy hónappal később debutáló Call of Duty valamivel szebben festett és ugyan azt a grafikus motort használja. A katonák mozgása még mindig elég szaggatott, a mesterséges intelligencia sem nyújt többet, mint a korábbi részeknél, arról nem is beszélve, hogy helyenként még be is akad a script. A játék ugyan azokat a zenéket használja újra és újra elődeihez hasonlóan, szóval lenne mibe belekötnöm, de ezeket már kétszer is kifejtettem. Bár nem, mint ha a zenékkel bajom lenne, csak elfért volna pár új dallam is szerintem. Sajnos nagyon sokszor előfordult játék közben, hogy nagyon beszaggatott a játék, bár ezt inkább a kompatibilitási hibákra fognám. A szinkronnal nem volt bajom, habár egy-két mondat jó pár alkalommal ismétlődik, ettől eltekintve korrekt munka. Viszont van valami a Breakthrough-ban, amit nem éreztem a Spearhead végigjátszása közben. Ez pedig a klasszikus Medal of Honor hangulat. A játék képes volt úgy leszögezni a monitor elé, mint amikor először játszottam az alapjátékkal. A küldetések tényleg jól össze vannak rakva, az akciók igazán pörgősek és képes fenntartani a játékos érdeklődését. A játékidő maximum 4 órára rúg csakúgy, mint az előző kiegészítő esetében. Egy könnyed délutáni lazításnak tökéletes választás.

És ezzel sokak számára véget is ért a Medal of Honor csillagának ragyogása. Sajnos ebben én nem tudok állást foglalni, mert az ezt követő epizódokkal még nem volt szerencsém játszani, de kétségkívül ez a széria marad számomra is az örök favorit. Mint azt már említettem, az alapjáték és a két kiegészítő lemez egy remek csomagban, baráti áron elérhető a gog.com oldalon, így aki szívesen nosztalgiázna egy kicsit, annak bátram merem ajánlani a beruházást ebbe a pakkba.

9.6/10

Az utóbbi pár évben egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek az Indie játékok. Vannak olyanok, akik a Kickstarteren keresztül próbálnak a fejlesztéshez szükséges pénzmennyiséghez hozzájutni, de a szerencsésebbeket felkarolják. Így járt a Toxic Games csapata is, aki csatlakozott az Indie Fund csoporthoz, így szabad utat kapott első játékuk biztos elkészülése, a Q.U.B.E.

A gyanútlan nézelődőknek első látásra feltűnhet, hogy ez a játék bizony nagyon hasonlít a Valve Portaljához. Való igaz, hogy mind a két esetben egy logikai feladványokkal telitűzdelt programról van szó, és meglehetősen hasonlítanak egymáshoz a termek dizájnja, viszont a Q.U.B.E teljes mértékben eltér az előbb említett példától. Az általunk irányított karakter a kezein lévő kesztyűk segítségével képes manipulálni a szobákban lévő blokkokat, kockákat, így biztosítva a kiutat. Persze minden kocka más és más tulajdonságokkal bír, amelyeket olykor kombinálnunk is kell a siker érdekében, de az időzítés sem elhanyagolandó tényező.

A blokkokat leginkább kihúzni és visszatolni leszünk képesek. Ilyenek a szimpla piros és sárga elemek. Utóbbiban viszont van egy csavar, mert ez lépcsőként funkciónál, és mind a három részén különböző alakzatot képes felvenni. Ez sokszor meghatározza a továbbhaladásunkat. A zöld tárgyakat leginkább csak tologatni kell majd. A kocka csak a magasabb helyekre való feljutásban segít, a gömböt viszont be kell juttatni a megadott mezőbe, hogy megnyíljon előttünk az út. A kék blokk trambulinként funkcionál, magasabbra juttathatjuk vele a zöld elemeket és természetesen saját magunkat is. Mindezeket jól összekombinálhatjuk akkor, ha a teremben van egy forgató eszköz is, amivel akár az egész szerkezeti elemet a feje tetejére állíthatjuk. A Portal 2-ből ismerős lézercsík feladványok itt is visszaköszönnek, ezeket a feladványokat hivatott megnehezíteni a mágnes is.

Habár a pályatervezés tényleg rendkívül hasonlít a Portal szériához, némi kreativitást azért sikerül belecsempészniük az alkotóknak a játékba, amivel egyedivé válik. A fehér, általában kocka alakú szobák a játék vége felé rommá alakulnak, de számomra külön élvezet és kihívás volt, amikor hirtelen leoltják a fényeket körülöttünk, és szó szerint a korom sötétben kell tapogatóznunk. Ilyenkor a blokkok csak abban az esetben mozdíthatóak, ha éppen aktiváltuk őket (vagyis világítanak) külön öröm, hogy egyszerre csak egy blokk világítható meg, így a játékos rákényszerül arra, hogy fejben képzelje el és rajzolja meg, körülbelül hogyan is nézhet ki a szoba, merre helyezkedhetnek el a blokkok. Ez egy nagyszerű ötlet volt, sokszor komolyan attól féltem, hogy én ezekből a helyekből nem fogok kijutni. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a blokkok színeit olykor kevernünk is kell a továbbjutás érdekében, nem elég csak arra figyelni, merre is halad éppen a golyó.

A játékot az Unreal Engine 3 hajtja, ami természetesen szép. Igazából itt nincs is mit taglalni. Lényegében fehér, piros, zöld, sárga, kék és lila textúrákról beszélünk, amelyek kaptak némi megvilágítást és kész. Rajtunk kívül pedig más karakter, legyen az akár ember, robot vagy űrlény, nincs. Így nem is taglalnám tovább ezt a témát. Fizika ugyan nincs túlzott mértékben a játékban, csak épp annyi, amennyi kell. A golyó gurul, pattog, bár kissé mint ha nehezen tenné ezt. A zene rendben van, a lágy, gondolkodtató dallamok még inkább serkentik az agymunkát. A játékidő legrizikósabb esetben is maximum 4 órát ölel fel, ennél többet nem. Sajnálom, hogy az összesen 7 szektorban összefogott pályákból nem jutott több, pedig még szívesen elücsörögtem volna a feladványok előtt. A játék nem nehéz, a legtöbb szobán viszonylag hamar át lehet jutni, összesen 3 feladvány van, ami mondhatni kifoghat a játékoson és rengeteg türelmet igényel. Sajnos külön kihívás mód nincs, pedig egy Time Trial szerintem simán belefért volna még a játékba. Hiányolok még egy ingame pályaszerkesztőt, hogy legalább a közösség kiélhesse a kreativitását és sajnos a custom mapokat sem támogatja a játék.

Semmiféleképpen sem hasonlítanám a Q.U.B.E.-ot a Portalhoz. Egy remek logikai játék, ami sajnos nagyon rövid, de megéri a pénzét. Remélem a jövőben érkezik a folytatás, ami már sokkal bővebb lesz. Hétvégi kikapcsolódásra nagyon alkalmas, főleg két slágercím lövölde között.

9.8/10

Tavaly a Bond mozik 50. évfordulójának alkalmából nem csak egy új filmmel lettünk gazdagabbak, de az Activision valamiért úgy érezte, jó húzás lenne ezt megünnepelni egy új játék formájában is. Valahogy így történhetett meg az, hogy a Goldeneye: Reloaded fejlesztéséért is felelős Eurocom kezébe adta a legújabb produktum, a 007: Legends fejlesztésének jogát is. Ennek hallatán már előre félhettünk, mivel a felújított Goldeneye is elég megosztott véleményeket kapott, így volt mire alapozni az érzéseinket. De az időközben nyilvánosságra hozott videók és trailerek alapján elég meggyőzően nézett ki a játék. És sikerült megugraniuk vajon a lécet? Úgy gondolom a nagy többség már jó előre kitalálta a választ.

A fejlesztők nem szaroztak sokat. Nincs összefüggő sztori, nem egy film alapjaira épül az egész játék, de nem is saját történetre. A recept annyiban merül ki, hogy a különböző Bond korszakokból kiemeltek néhány filmet, és ezeket kalapálták össze úgy, hogy minden egyes pálya egy-egy filmre épül, illetve azoknak a híresebb jeleneteire. Ezek pedig a Goldfinger, Őfelsége titkosszolgálatában, Holdkelte, A magányos ügynök, Halj meg máskor. No meg persze DLC formájában később kaptunk egy, a legújabb mozira épülő Skyfall misszió DLC csomagot is. Érdekes lehet az elgondolás, hogyan is oldották meg a Bond ügynökök közti karakterváltást? Pofon egyszerűen. Minden szituációban Daniel Craig játssza a 007-es szerepét, mint ahogy M karakterét is Judi Dench alakítja. Beszélhetünk itt licencről, vagy arról, hogy így kevesebb munkát kellett ölni a szinkronba, karaktermodellezésbe, ezzel még több pénzt megspórolva, a hangulatból viszont ezzel csipetnyit már sikerült is elvenniük. S habár így lehetetlen összekapcsolni a missziókat, azért elég ügyesen megoldották ezt a szituációt. A Skyfall nyitójelenetével kezdünk, amikor Bond elszántan harcol ellenfelével egy száguldó vonat tetején, de egy elvétett lövés miatt majdnem életét veszti, miközben a vízben fuldokolva emlékképek alapján éli át néhány küldetésének legfontosabb pillanatait.

Mint ahogy azt már leszűrhettük a megjelent trailerekből is, Bond pajtás kezd elkorcsosulni és leginkább a Call of Duty játékmenetére hajaz a Legends is. Igaz akadnak kémkedős jelenetek dögivel, amelyek megtörik a monoton futkározást és lövöldözést. Különböző hackelős minijátékok, kódtörés ujjlenyomat alapján, széftörés. Első két, három alkalommal még rendkívül szórakoztatónak tűnnek, de amikor már hatodjára csináljuk ugyan azt az eljárást, kezd egészen ellaposodni. A lopakodós, kémkedős részek is inkább vérontásba fajulnak el. Habár ügyelnünk kell a kamerákra, és a folyamatosan pásztázó őrökre is, mindez mit sem ér pisztollyal a kezünkben. Egyes szakaszokon ugyan megoldható a láthatatlanság és be is kell valljam, jobb is alkalmazni ezt a módszert, mert rengeteg felesleges lövöldözéstől kímélhetjük meg magunkat, a játékos még sincs rákényszerítve erre a stílusra, csak ritkán. Nagyon ritkán.

Bond mit sem érne kütyük nélkül. A klasszikusnak számító lézersugár kibocsátó óra, az altatólövedékkel felszerelt toll itt is megtalálható, de van még egy szuper okos Xperia telefonunk is, amivel bizonyítékokat fényképezhetünk le, hackelhetünk és ujjlenyomatok után kutathatunk, kivéve mikor nem egy egész létesítményt bénítunk meg vele. A játék java részében pedig szuperzsoldos módjára végzünk több száz ellenféllel, miközben a főgonoszok ellen ökölharcba bocsátkozunk. A játék azért próbálkozik, olykor autós üldözéses, helikopteres rajtaütéses, sílécen való meneküléses részekkel töri meg a monoton hangulatot, kisebb-nagyobb sikerrel. A fegyverek arzenálja mondhatni viszonylag nagy, van mi közül válogatni. Mindezek mellett a feladataink és a kihívások megoldásáért tapasztalati pontokkal jutalmaz a rendszer, amelyeket elkölthetünk fegyvereink fejlesztésére, vagy a különböző képességeinket javíthatjuk vele. Ez kimerül annyiban, hogy a különböző típusú puskákhoz vásárolhatunk nagyobb tárat, hangtompítót, lézerirányzékot, magunkat pedig felruházhatjuk olyan képességekkel, mint a gyorsabb tárazás, nagyobb életerő, halktalan séta, stb… Az XP-vel pedig nem kell spórolni, az ügyesebbek akár minden fejlesztésre sikeresen beruházhatnak. Tapasztalati pontjainkat a kijelölt ládikáknál költhetjük el, ahol fel is szerelhetjük a kiegészítőket az aktuális fegyvereinkre. A nagy gond csak annyi, hogy némelyik pályán olyannyira el vannak dugva ezek a pontok, hogy a figyelmetlenebbek könnyen elsétálhatnak mellettük. De ha szorul a hurok, alkalmazhatjuk a szabad kezes harcot is. Egy két pofon az ellenfélnek és már terül is. Életerőnk természetesen regenerálódik, de nehezebb fokozaton rá leszünk kényszerítve az elsősegélycsomagok és a golyóálló mellények keresésére. A pályákon összeszedhetjük az éppen aktuális főgenyához tartozó cuccokat (például akta, mobiltelefon) így megnyithatjuk később a karakterüket.

De időközben kifőtt a fekete leves is. Nos, a játék grafikai megjelenítéséért ugyan az a koros, csúnya IW motor felelős, amely a Goldeneye Reloaded-et is hajtja. Mit mondjak. Nincs mit szépíteni. A grafika nem szép, az engine elavult, a karaktermodellek szögletesek, fizika nuku, rendes sérülésmodellről nem is beszélhetünk, mesterséges intelligencia pedig a béka feneke alatt helyezkedik el. Részletes grafikai beállításra nincs lehetőségünk se a játékon belül, sem egy külsős Launcher keretében, a felbontáson kívül a játék maga kalibrál be mindent a számítógép teljesítményéhez mérten. De legalább fix 60 FPS-el fut a játék. Minden jó elrontója a PC-s portolás. Nem elég, hogy a játék unalmas, monoton, nagyon hamar ellaposodik a hangulata, még a technikai részével is sikerült rátenniük még egy lapát szart a ganédomb tetejére. A célzás nagyon nehézkes. Az egér alig fordul, normálisan becélozni az ellenfelet lehetetlen. Ezen nem segít az sem, ha az érzékenységet állítjuk, csak rontunk a helyzeten. A játék hiába fut szépen, ha sok karaktert kell megjelenítenie egyszerre, nagyon beakad, a hang elkezd szaggatni ami rendkívül irritáló. Olyan mértékben megöli a hangulatot, hogy én is csak azért vittem végig a játékot, nehogy a levegőbe beszéljek. Az ellenfelek semmi intelligenciával nem rendelkeznek. Könnyen megkerülhetők, egy kisebb csoportot akár puszta kézzel el lehet intézni bármiféle komolyabb sérülés nélkül. Azt pedig csak hab a tortán, hogy egyes esetekben egy nagyobb, 20-30 fős csoporton simán átszaladhatunk, egyetlen ellenfél likvidálása nélkül is. De ez igaz a bajtársainkra is, akik inkább hátráltatnak, mint segítenek. Az animációk viszont elég kellemesre sikeredtek. A közelharci mozdulatok elég látványosak és eltérőek, az átvezető animációk is korrektek szerintem. A bossharcokra ugyan ez már nem jellemző. Mindig ugyan azt a pár mozdulatsort kell ismételnünk. Kis bunyó, néhány ütés a bordákba és az arcra, majd kiütni az ellenfél kezéből a segédeszközt (általában vascső) majd újabb bunyó. Első egy-két alkalommal még izgalmas, utána már csak unalmasan fogjuk nyomogatni ugyan azt a 7-8 gombot. A fedezékrendszer is viszonylag jól működik. Könnyedén kihajolhatunk, majd vissza, de azt azért érdemes tudni, hogy valamiért nem mindig hajlandó működni ez a rendszer. Ettől eltekintve nekem ez tetszett. A szinkron talán még menthet valamit a helyzeten. Daniel Craig-en kívül minden karakternek a mozivásznon szereplő színész kölcsönzi a hangját. A pályák ugyan alig-alig emlékeztetnek a filmbéli másukra, hasonlóságot is csak nagyon kis mértékben fedezhetünk fel. A játékidő úgy 6 órára nyúlik, amiben benne van az irányítással való vesződés is.

Mondanom sem kell, többet vártam volna a 007: Legends-től. De ezzel amint látom nem csak én vagyok így. Unalmas, monoton a játékmenet, agyatlan lövöldévé alakultak át a Bond játékok az utóbb években. Az elképzeléssel semmi bajom sincs, talán még működött is volna, ha kicsivel több odafigyelést szentelnek a játéknak. Időközben az Eurocom le is húzta a rolót, nem is csodálkozom rajta, vajon miért. Aki kihagyja ezt a kalandot, az semmiről sem marad le. Aki mégis lenne olyan elvetemült, hogy megvegye, az ne a PC-s változatért nyúljon.

5/10

A Rocksteady Studios 2009-ben nagyot alkotott a Batman: Arkham Asylum szerepében. Egy fantasztikus játékot kaptunk akkor, ami szerintem ez idáig a legjobban sikerült Batman játék lett. De lassan úgy látszott, hogy ez állításom a porba fog hullani és mélyen bele is lesz taposva, mert 2011-ben megérkezett a folytatás, Arkham City néven.

Alig néhány hónappal az Arkham elmegyógyintézetben történtek után Batmannek ismét nem lehet nyugta, hiszem Arkham városát nagy veszély fenyegeti. Nem elég, hogy Hugo Strange az úgynevezett Protocoll 10 végrehajtására törekszik, Batmannek emellett még számolnia kell a fogságából megszökött Jokerrel is, akit lassan, de biztosan felemészt a Titán nevezetű méreg. Hogy ne legyen ilyen könnyű a dolgunk, Batman hamar kap is egy kis adagot az anyagból, így már az ellenszert is fel kell kutatnia, amelyben számos további, a Batman univerzumból ismert karakter fogja akadályozni. Aki beruház a megjelent egyjátékos kampányt bővítő DLC csomagokra is, vagy a Game of the Year kiadásra, az tovább bővítheti a kalandot macskanő sztorijával és kapunk egy utósztori féle minikampányt is, amelyben Harley Quinn által folytatott bosszúhadjáratot kell levernünk, melynek okát nem árulhatom el, viszont cserébe itt irányíthatjuk az alapjátékban csak pár átvezető jelentet erejéig feltűnő Robint is.

Miben is különbözik az Arkham City receptje az Arkham Asyluméhoz képest? Nem sokban, de mégis rengetegben. Vegyük gorcső alá szép sorrendben a dolgokat. A harcrendszer mit sem változott. Egy könnyed hack ’n slash játékra emlékeztető harcrendszer a korábbiaknak megfelelően remekül működik, nagyon könnyen betanulható és eszméletlenül látványos. Bőregerünk betanult néhány új fogást, de időközben mi is fejleszthetjük tudását. A harcot még inkább megfűszerezik  a fegyverrel, pajzzsal, közelharci eszközökkel ránk támadó banditák, amelyek lefegyverzéséhez különböző kombinációkat kell végrehajtanunk, vagy eszközöket használhatunk. Például a gépfegyveres banditák ellen hatásos a füstgránát, így könnyen leteríthetünk néhányat amíg a füst el nem száll, vagy egérutat nyerhetünk. Aki nem a szemtől-szembeni harc híve, az osonva, ellenfeleit elkábítva is könnyedén képes lesz a továbbhaladásra, amire néhány alkalommal rá is leszünk kényszerítve. Érdemes feltérképeznünk harc előtt a terepet, a szellőzőjáratok, törhető falak, csáklyázható helyek előnyünkre válhatnak, nem beszélve arról, hogy a keményebb ellenfelek szembeni nehézkes harcot egy pillanat alatt elkerülhetjük. Itt kell még megemlítenem a kábító ütések szerepét is, amit előszeretettel kell majd alkalmaznunk a daliásabb fickók ellen, ha meg szeretnénk törni a védelmüket.

A felszerelésünk nélkül mit sem érnénk, ezt jól tudja minden Batman rajongó. Azok az eszközök, amelyek már az előző részben is megtalálhatóak voltak. A deneráng, robbanózselé, csáklya, kötélvonó, denevérkarom, kódtörő itt is elérhető, de ezek mellé kapunk még egy rakás új eszközt is. A fagytöltettel jéglapot készíthetünk a vízre, leküzdve ezzel a vízi akadályokat, de megfagyaszthatjuk vele a repedt gázcsövekből kiáramló ártalmas anyagok szivárgását is. Az eszközzavaró, ahogy a neve is mutatja eszközök megbénítására alkalmas. Emellé kapunk még füstbombát, hangkövető denerángot, és manuálisan irányítható denerángot is. Macskanő esetében nem minden eszköz áll rendelkezésünkre, szerencsére a kihagyhatatlan ostorral azért elcsapkodhatjuk a rosszfiúk fenekét, illetve ez helyettesíti Batman csáklyáját is, ami a városbeli haladást illeti. Robin leltárában hasonló eszközök találhatóak, mint hű társánál, csak a harc során neki segítségére van egy teleszkópos bot is.

Ezeket az eszközöket az előző rész hagyományához hasonlóan fejleszthetjük is. Mármint csak egy részét, mivel néhány képesség és fejlesztés már a játék elejétől fogva elérhető. Minden szintlépés után választhatunk egy fejlesztést, amire elkölthetjük a felhalmozódott pontunkat. Fejleszthetjük harci tudományunkat, kütyüinket vagy a ruházatunkat, amire elég nagy szükség is lesz, tekintve az őrült, fegyverrel hadonászó egyénekre. Ha már felfejlesztettünk mindent, amit csak lehetett, akkor áttérhetünk macskanő felszerelésének fejlesztésére is. Szerencsére a sztori végigjátszása után lehetőségünk van a két karakter közti váltásra, így nem hiábavalóak a fejlesztések. Ami azt illeti, szükség is lesz a váltásra, mivel a városszerte elrejtett Rébusz trófeák egy részét csak macskanővel gyűjthetjük össze, illetve ezek is olyan helyre vannak eldugva, hogy a megközelítésük Batmannel lehetetlenség. Ezek a Rébusz trófeák összegyűjtése sem olyan egyszerű már, mint az elmegyógyintézetben volt. A begyűjthető trófeák több, mint a fele csak különböző mechanikai fejtörők megoldása után válik elérhetővé, amelyhez olykor elengedhetetlen a kütyüink fejlesztése. Visszatérnek a megfejtendő feladványok is, amelyek megtalálásához nagy segítségünkre lesznek a közelben portyázó Rébusz seggnyaló is, akik egy kis verés után úgy dalolnak főnökükről, mint a kismadár. (És mellékesen nem csak a feloldható tartalmak miatt érdemes begyűjteni ezeket a cuccokat. Minél többet találunk meg belőlük, annál közelebb kerülünk magához Rébuszhoz is) Arkham városa egyébként már a játék elejétől fogva teljes egészében bejárható. Nem fogunk belebotlani láthatatlan falakba, vagy felbukkanó figyelmeztetésekbe. A fejlesztők úgy terelgetik vissza a játékost a nem kívánatos területekről, hogy oda jóval erősebb ellenfelek pakoltak be, hogy még csak esélyünk se legyen elkóborolni balhé nélkül.

Az önmagában is körülbelül 12 órát felölelő kampányt még tovább hízlalják a mellékküldetések, ahol dolgunk lesz többek között Bane-el, Mr. Faggyal, Rébusszal, Zsasszal. Az előző játékhoz hűen itt is kapunk Challenge pályákat, ahol egy kis pályán kell elpüfölnünk a hullámokban érkező ellenfeleket. Az elérhető karakterek közül játszhatunk Batmannel, Robinnal, Macskanővel illetve Nightwinggel, akit csak itt irányíthatunk. A Game of the Year kiadás tartalmaz egy halom skint is, amivel megváltoztathatjuk a karakterek kinézetét, a klasszikus rajzfilmektől kezdve az ikonikussá vált filmekig. Ezzel viszont bezárul a kör. A játék elődjéhez hasonlóan nem tartalmaz többjátékos módot, habár a fejlesztés elején még voltak rá tervek, de elvetették. És jól is tették szerintem. Legnagyobb unalmunkban még csodálkozhatunk a feloldott 3 dimenziós karakternézegetőben, elolvashatjuk Arkham City és a karakterek történetét, mélyebb betekintést nyerve ezzel a Batman univerzumba.

A játékot most is az Unreal Engine 3 hajtja, ismételten elképesztő látványt tárva a játékosok elé. Csak ismételni tudom magam. A mozgás animációk tökéletesek, egybefolynak, nem tűnik kicsit sem vontatottnak, szaggatottnak a harc, de ugyan ezt mondhatnám a mozgásra vagy a csáklyázásra is. A karakterek nagyon részletesen le lettek modellezve, ismételt példaként újra Batman megviselt ruháját tudnám felemlíteni, amin a történet előre haladtával meglátszanak a harcok. Az effektek, mint például a hóesés, vízfolyás, robbanások nagyon élethűek. A tárgyak is megfelelő részletességgel pompáznak, szóval az összhatás pompás. Érdemes megfigyelni, hogy csak van még némi tartalék az Unreal Engine 3-ban, ha megfelelő kezek között használják, hiába van már lassan a küszöbön a motor negyedik generációs változata. A hangokat szintén csak dicsérni tudom. A zenék remekül passzolnak a játékhoz, de a megfelelő löketet a hangulathoz  ismét a szinkronszínészek adják. Kevin Conroy és Mark Hamill ismét mindent beleadtak, bár nekem személyes kedvencem mégis az utóbbi színész alakítása. Joker stílusa megunhatatlan. Attól eltekintve, hogy most csak őket emeltem ki, a többi szinkronszínész is beleadott apait, anyait, munkájuk dicséretre méltó. A mesterséges intelligenciára sincs panaszom. Harchelyzetben odateszik magukat, osonáskor pedig nagyon oda kell ügyelnünk, mit csinálunk, mert még csáklyázás közben is könnyen észrevesznek. A küldetések egyáltalán nem egyhangúak, a sztori képes lekötni a játékos figyelmét olyannyira, hogy egy hétvége alatt végig lehet vinni a kampányt.

Eleinte kételkedtem benne, hogy mi mindennel tudnák még kibővíteni az egyébként is tökéletes Arkham Asylum után ezt a játékot. Aztán rá kellett jönnöm, hogy amit ott láttam, még közel sem volt minden. Egy jól átgondolt, nagyszerűen összerakott játék lett az Arkham Cityből, ami méltán nevezheti magát nagysikerű folytatásnak. Kötelező darabról van szó, amit semmiféleképpen sem szabad kihagyni. De ha már vásárlásra adjuk a fejünket, akkor mindenféleképpen a GAme of the Year kiadás megvásárlására törekedjünk!

10/10