Az COD széria konzolokon való debutálásának első kísérlete nem sikerült valami fényesen, de 2005-ben, ahogy jött a nagy folytatás, muszáj volt valamivel előrukkolni a konzolokon is. A Nagy Vörös Egyes alcímet viselő második részt ezúttal egy új fejlesztőcsapat gondjaira bízták, és hogy miként is sikeredett, az most kiderül.
Hasonlóan az elődhöz és a nagytestvérhez, a téma még mindig a második világháború. Jelen esetben az Amerikai Hadsereg első osztályú gyalogos hadosztály tagját irányíthatjuk 13 bevetésen keresztül. A játékmenet nem sokban változott az elődjéhez képest. A helyszínek annyira nem változatosak, hasonló helyeken már járhattunk más játékokban is. Példaként megemlíteném Afrikát, Szicíliát, újból átélhetjük (ha jól számolóm már harmadjára) a Normandiai partraszállást és megfordulunk Németországban is. Hasonlóan a Finest Hourhoz, itt is lehetőségünk lesz bepattanni tankok volánja mögé, lőhetünk légvédelmi ágyúval, tevékenykedhetünk egy repülő fedélzetén (szintén légvédelmi löveggel, de bombákat is lesz lehetőségünk dobálni) úgyhogy elég változatos a játékmenet, pont emiatt nem fogjuk megunni egyhamar. A medikites rendszer is maradt a régiben, annyi különbséggel, hogy most már nem hordhatunk magunknál csomagokat, de cserébe a pályák dugig tele vannak szórva elsősegély csomagokkal.
De akkor miben is változott meg a Big Red One? Nos, elsősorban a játékélményt említeném meg. A Treyarch-os srácok nagyon sok hibát kijavítottak, amit az előző PS2-es Call of Duty-ban nem szerettem. A játékmenet sokkal dinamikusabb és élvezetesebbek. Ahogy beül elé az ember és elkezd vele játszani, egyszerűen beszopódik a játékba és nem tud menekülni onnan. Mindig úgy voltam vele, hogy na még ezt az egy pályát végigviszem, de annyira akartam még vele játszani, hogy mégiscsak belekukkantottam a következő küldetésbe és mire észbekaptam, már majdnem végig is vittem. Sajnos ez a lelkesedés aláhagyott úgy körülbelül 9-10 pálya után, ahol már kissé kezd monotonná válni a játék. A játékidővel nincs baj, ha azt nézzük, egy misszió teljesítése körülbelül 30 percet vesz igénybe, ami 13 küldetés esetén durván 7 órás játékidőt nyújt. Ez azért nem olyan rossz, bár kétségkívül a Finest Hour-ral is el lehetett vackolni 8 órát. Csak sajnos a fejlesztők túl hamar ellőtték az összes titkos fegyverüket, így a végjátékban már sajnos semmivel sem tudták tovább lelkesíteni a figyelmem. És ezzel szerintem nem csak én vagyok így. A fegyver repertoár is kibővült, méghozzá elég széles a választék. Olyan fegyvereket is használhatunk, melyeket ezelőtt még nem igen láthattunk egyetlen játékban sem. Példaként megemlítek egy párat: MAS 36, Carcano M38, Beretta 1938, MAS 38, stb… Sajnos pisztolyokat ismét nem lesz lehetőségünk használni.
A grafika ha nem is olyan sokat, de azért valamennyit fejlődött. Végre már nem tűnik olyan pixelesnek egyetlen objektum sem, az emberek is szépen néznek ki és a fegyverek modellezésével sincs semmi baj. A Checkpoint rendszer is fejlődött. Ezúttal sokkal sűrvebben vannak elhelyezve a pályán ellenőrzőpontok, így ha meghalunk, nem kell a pálya elejétől vagy felétől újra kezdenünk a missziót. Finomult a célzás, a célzássegédlet ezúttal már tökéletesen működik, és a guggolás, hasalás sem megy már olyan nyögvenyelősen, mint a Finest Hour-ban. Egyetlen nagyobb fogyatéka van a játéknak és az még mindig a mesterséges intelligencia. Az ellenfelek a szokásosnál is hülyébbek. Az egész pályán simán végig lehet szaladni, ha valakinek van egy kis rutinja hozzá és ismeri az adott pályát. Az ellenfelek sokszor nem lőnek ránk, elfutnak mellettünk, nem reagálnak a lövésekre, olyan, mint ha csak bábok lennének. Egyedül a gránát jelenlétét veszik észre, mert azt 10 alkalomból 8x tuti, hogy visszahajítják. Az átvezető filmek is eltűntek, helyette ismét a néma hőst alakítjuk, immáron nagyon hangulatos kis átvezető videókban éljük meg, ha történik valami a környezetünkben, például ha egy robbanástól elhasalunk, akkor egy ideig zúg a fülünk és a reagálásunk is jelentősen lelassul, de sokszor társaink húznak ki a csatamező közepéről. Ez szerintem sokat dobott a játék hangulatán. Mindezek felett a szinkron is dicsérendő munka és a zenével sincs különösebb baj.
A Big Red One végre egy olyan jó epizódja lett a frencsájznak ezen a már ekkor öregeknek számító platformon, hogy nyugodt szívvel merem ajánlani mindenkinek, mert szerintem megállja a helyét a sorozat többi része mellett. A mesterséges intelligencián igaz még lett volna mit javítani és bár lehet, hogy az utolsó epizódokban már unalmasnak tűnik a játék, de ha ezek felett szemet hunyunk, akkor élvezni fogjuk a játék minden egyes percét.
8.3/10
Utolsó kommentek